— Egymillió-kétszázezer forint. Egyetlen év alatt ennyit herdált el az anyád masszázsokra meg éttermekre — pont azt az összeget, ami hiányzott volna az önerőhöz! — Eszter dühösen csapta le a konyhaasztalra a frissen kinyomtatott bankszámlakivonatot.
Már régóta félretettek, hogy végre saját lakásuk lehessen. A megtakarítási számlát Eszter a saját nevére nyitotta, hogy kézben tartsa a pénzügyeiket. Három bankkártya tartozott hozzá: egy nála volt, egy Márknál, a harmadikat pedig — Márk hosszas győzködésére — odaadták Katalinnak. A férfi azzal érvelt, hogy ez csak vészhelyzet esetére kell: ha sürgősen gyógyszert kell venni, vagy elromlik egy drága háztartási gép.
Most ez a bizonyos „vészhelyzet” számok végtelen soraiban hevert Eszter előtt. Gyógyszertáraknak nyoma sem volt a listán. Annál több bejegyzés szólt szépségszalonokról, negyvenezer forintos fiatalító masszázskúrákról, házhoz rendelt tengeri herkentyűkről, sőt egy exkluzív gyógyüdülés díjáról is, amelyet Katalin és a sógornő, Réka élvezhetett.
Márk hosszan meredt a papírokra. A homlokát dörzsölte, nagyokat sóhajtott, mégsem szólalt meg.
— Felfogod, hogy így nem lesz lakásunk? — kérdezte Eszter halkan, szinte hideg nyugalommal. — A rokonaid szó szerint megették és az arcukra kenték a közös jövőnket.
— Eszter, biztosan történt valami tévedés… utána kellene járnunk… — motyogta Márk, kerülve a felesége tekintetét.
— Egy éven át tartó „tévedés”? Nincs mit kivizsgálni.
A nő a férje szeme láttára nyitotta meg a banki alkalmazást. Mivel a számla kizárólag az ő nevén futott, a kiegészítő kártya letiltása mindössze két érintésébe került. Az átutalási keretet nullára csökkentette. Márk megmozdult, mintha tiltakozni akarna, de végül lehajtotta a fejét és hallgatott.
Másnap reggel a telefon szinte felrobbant a beérkező hívásoktól.
A készülék szinte szünet nélkül rezgett a bejövő hívásoktól. Katalin újra és újra próbálta elérni a fiát, Márk azonban gyorsan bemenekült a fürdőszobába, mintha a csempék mögött menedéket találhatna. Amikor nem járt sikerrel, az asszony Esztert tárcsázta.
— Eszterkém, szép jó reggelt! — csilingelte túláradó kedvességgel, amely mögött érezhetően ott vibrált a kétségbeesés. — Képzeld el, a pénztárnál állok a boltban, és a terminál azt írja, hogy a kártya érvénytelen. Nem történt valami tévedés az utalásokkal?
— Semmiféle hiba nem történt, Katalin — felelte Eszter higgadtan. — A kártyát letiltottam. A továbbiakban nem mi finanszírozzuk az éttermi vacsorákat és wellness-hétvégéket. Láttuk a számlakivonatokat. Ideje lesz a saját nyugdíjából gazdálkodnia.
— Hogy merészeled más pénzét számolgatni? Az a fiam pénze! — csattant fel az anyós.
— A mi közös megtakarításunk volt. Pontosabban: volt — zárta rövidre Eszter, és bontotta a vonalat.
Márk ekkor lépett ki a fürdőből, már öltönyben. Felkapta az aktatáskáját, és szinte menekülve indult az ajtó felé, valamit motyogva a reggeli értekezletről. Nyilvánvaló volt, hogy nem kíván részt venni a kibontakozó vitában. Eszter csak megcsóválta a fejét, majd ő is készülődni kezdett.
Nem sokkal dél előtt Júlia hívta. Ugyanabban a logisztikai központban dolgozott, mint Márk, ráadásul egy emeleten.
— Eszter, ne ijedj meg — suttogta izgatottan. — Itt van az anyósod. Berontott az osztályra, és hangosan zokog. Az egész szint tőle visszhangzik. Márk teljesen le van dermedve, ő pedig a vezetőség előtt rendez jelenetet. Gyere gyorsan, különben óriási botrány lesz.
Eszter munkahelye csupán két sarokra volt az épülettől. Felkapta a kabátját, és határozott léptekkel elindult a logisztikai központ felé. Belül forrt benne az indulat, mégis tiszta fejjel készült szembenézni a helyzettel. Az ajtók szélesre tárva várták.
A tágas iroda ajtói kitárva álltak. A munka gyakorlatilag leállt, az alkalmazottak egymásra sandítottak, néhányan leplezetlen kíváncsisággal figyelték a jelenetet. A helyiség közepén Katalin állt drámai pózban, mellette Réka toporgott zavartan, mintha legszívesebben láthatatlanná válna.
— Márk, édes fiam, a feleséged letiltotta a számláinkat! Kenyeret sem tudunk venni! — siránkozta Katalin emelt hangon, és úgy törölgette a szemét, mintha potyognának a könnyei.
Márk az íróasztala mellett állt, vállai előreesve, ujjai idegesen gyűrögették a szállítóleveleket.
— Tönkre akar minket tenni! A saját anyád éhezik, te pedig csak hallgatsz! — folytatta az asszony, majd a fia kollégáira pillantott, mintha tőlük várna igazolást.
Ebben a feszült pillanatban Eszter belépett. A beszélgetések azonnal elhaltak az open office térben. Olyan csend telepedett a szobára, hogy a vízadagoló halk zúgása is élesen hasított a levegőbe. Eszter odasétált a férjéhez, majd egyenesen Katalin szemébe nézett.
— Kenyeret nem tudnak venni? — kérdezte tisztán csengő, határozott hangon. — Vagy inkább az a gond, hogy múlt szerdán kicsit drágára sikerült az osztrigarendelés?
Katalin levegő után kapott, mintha félrenyelt volna.
— Micsoda badarság ez… — sziszegte, és idegesen körbenézett a figyelő tekintetek között.
Eszter elővette a táskájából az összehajtott bankszámlakivonatokat, és az asztalra csúsztatta őket.
— Egymillió-kétszázezer forint egyetlen év alatt. A közös kasszánkból. Önök ketten gondtalanul költekeztek, miközben mi minden fillért megfontoltunk. Most pedig idejönnek a férjem munkahelyére, és egy szelet kenyér miatt rendeznek szánalmas jelenetet?
Réka halkan megrántotta az anyja kabátujját. — Anya, menjünk innen, mindenki minket néz…
Katalin azonban kirántotta a karját, és közelebb lépett a fiához.
— Márk! Hát tűröd, hogy így beszéljen velem? — csattant fel, hangja élesen visszhangzott az irodában.
— Márk! Tényleg hagyod, hogy ez a nő így beszéljen velem? — csattant fel Katalin. — Dönts végre: ő vagy a családod!
Eszter ösztönösen hátrébb lépett. A gyomra görcsbe rándult. Tudta, hogy ha a férje most az anyja kedvében jár, és bocsánatot kér helyette, akkor a házasságuk menthetetlenné válik.
Márk lassan felemelte a tekintetét. Végigmérte az anyját, megakadt a szeme a drága, elegáns gyapjúkabáton, majd Eszterre nézett. Kiegyenesedett, mintha hirtelen több centivel magasabb lett volna.
— Anya, azt a kabátot a mi közös pénzünkből vetted — mondta higgadt, de metszően kemény hangon. — Ide többé nem jössz be. Most pedig menjetek. Mind a ketten.
Katalin arca eltorzult a felháborodástól, szólásra nyitotta a száját, ám fia kérlelhetetlen pillantása belé fojtotta a szót. Megragadta Réka csuklóját, sarkon fordult, és dühösen kiviharzott. Az üvegajtó hangosan csapódott mögöttük. Az irodában dolgozók azonnal a monitorukra szegezték a tekintetüket, mintha semmit sem hallottak volna. Márk mély levegőt vett, majd megszorította Eszter kezét. Az érintése határozott és védelmező volt.
Este otthon csend ült a lakásra. A tűzhelyen halkan duruzsolt a vízforraló, a nap feszültsége lassan elpárolgott.
— Sajnálom — szólalt meg Márk, a bögréjébe meredve. — Nekem kellett volna mindent átnéznem. Újrakezdjük a spórolást. Ketten.
Eszter halványan elmosolyodott; büszkeséget és tiszteletet érzett a férje iránt. Márk felállt az asztaltól, és a fürdőszoba felé indult, a telefonját az asztalon hagyva, kijelzővel felfelé.
A készülék hirtelen felvillant. Új üzenet érkezett.
Feladó: Anya.
„Kisfiam, megtettem a balhét, ahogy kérted. Eszter elhitte, hogy mi szórtuk el a pénzt. Az új autódat Réka nevére írattuk, már a garázsban áll. Mikor adod be végre a válókeresetet, hogy nyugodtan használhassuk?”
Eszter mozdulatlanná dermedt, tekintete a világító kijelzőre tapadt. A vízforralóban ekkor hangos zubogással forrni kezdett a víz.