– Menjünk, minket hívnak.
A tárgyalóteremben a bíró egy határozott, középkorú nő volt. Gyorsan haladt a kérdésekkel. Vera halkan válaszolt, sokszor elhallgatott.
– Miért hagyta abba a munkát? – kérdezte a bíró.
– A férjem azt mondta, ne dolgozzak. Kicsik voltak a gyerekek, aztán a háztartás meg az ő ügyei…
– Mennyi most a jövedelme?
– Nyugdíj. Tizenkétezer forint.
A bíró jegyzetelt, majd Szergejhez fordult:
– Önnek mi a kifogása?
Szergej felállt, és azt kezdte ecsetelni, hogy őt nem köti semmi a volt felesége eltartására, hiszen Vera maga döntött úgy, hogy nem dolgozik.
– Nem kényszerítettem – mondta. – Ez az ő választása volt.
Vera hitetlenül nézett. Az ő döntése? Hiszen ő maga tiltott meg neki bármiféle munkát!
– Beszélhetek? – kérdezte hirtelen.
A bíró bólintott.
– Hazudik – szólalt meg Vera hangosan. – Dolgozni akartam, de ő mindig azt mondta: „minek, elég, ha otthon vagy.” Én intéztem a papírjait, fogadtam az ügyfeleket, másoltam a dokumentumokat. Ingyen dolgoztam! Harminc éven át ingyen!
Szergej idegesen mozdult.
– Az nem munka volt…
– Dehogynem! – emelte fel a hangját Vera. – Ki rendezte a papírjaidat? Ki tárgyalt a beszállítókkal? Ki tartotta rendben a házat, hogy te üzletelhess?
– Hát az… családi kötelesség volt…
– Családi? – Vera felröhögött. – És most, hogy a család nincs, a kötelesség sem létezik, ugye?
A bíró intett.
– Kérem, nyugalom.
Vera visszaült, de belül forrongott. Harminc év után először mondta meg a nyílt igazat Szergejnek, emberek előtt. Nem félt.
– Van még valami? – kérdezte a bíró.
– Van – válaszolta Vera határozottan. – Ennek az embernek adtam az életem legszebb éveit: a karrieremet, a fiatalságomat, az egészségemet. Ő meg kidobott, mint egy haszontalan tárgyat. Miért? Mert megöregedtem? Mert ráncos lett az arcom?
A hangja remegett, de folytatta:
– Nem alamizsnát kérek. Igazságot kérek. Fizessen azért, amit értem kapott — és amit tőlem elvett.
Két héttel később jött a döntés. Elena reggel hívta, és öröme a hangjában csilingelt:
— Vera, nyertünk! A bíróság havi tizenötezer rubel tartásdíjat ítélt meg önnek.
Vera a telefonhoz szorította a kezét és nem akarta elhinni.
— Tizenötezer? Tényleg?
— Tényleg — mondta Elena. — A bíróság figyelembe vette, hogy harminc évig nem dolgozott a férje kérésére, és segítette az üzletét. Méltányos ítélet született.
Vera letette a telefont és sírni kezdett — de ezúttal a megkönnyebbüléstől. Fél év után először nem keserű, hanem felszabadult könnyei voltak.
Katya egy órán belül megérkezett.
— Anya, mi újság? — jött be izgatottan.
— Nyertem — mondta Vera, elmosolyodva. — Havi tizenötezer.
— Nahát! — Katya átölelte az anyját. — Büszke vagyok rád!