– Ne bolondozz – legyintett Vera. – Csak pénzkidobás.
A gondolat mégis megtapadt a fejében. Mi van, ha Katya mégis igaza van? Mi van, ha Szergej nem volt teljesen őszinte?
Aznap este, miután a lánya elment, Vera sokáig forgolódott. Az ügyvéd képe állandóan előjött a fejében. Szergej mindig azt mondta, a válás „méltányos” volt: neki a nyaraló és az autó, Verának a lakás. „Fele-fele.” Csakhogy a nyaraló kétszer többet ér, az autó meg új, külföldi modell.
És ő mit kapott? Egy lakást, ahol most egyedül ül, és harminc év emlékét.
Talán Katya mégis jól tippelt: meg kell próbálni.
Reggel Vera elhatározta magát. Keresett az interneten egy jogi tanácsadót, felöltözött, és elindult.
Az ügyvéd harminc körüli fiatal nő volt, Elena mutatkozott be.
– Mesélje el, mi történt – mondta, és kinyitotta a jegyzetfüzetét.
Vera zavarban kezdte el mesélni a válást, a vagyonmegosztást. Halk volt, folyton mentegetőzött.
– Elnézést, lehet, hogy hiába jöttem…
– Várjon – állította meg Elena. – Menjünk sorba. Hány évig voltak házasok?
– Harminc.
– Dolgozott a házasság alatt?
– A lányom születéséig igen. Azután a férjem azt mondta, ne dolgozzak.
– Értem. És most mennyi a bevétele?
– Nyugdíj. Kicsi.
Elena jegyzetelt, aztán felnézett.
– Vera, tudja, hogy jogosult lehet tartásra a volt férjétől?
– Tessék?
– Tartásdíjra. Önnek. Ha rászorul, vagy nem képes magát eltartani.
Vera elpirult.
– De hát nem vagyok rokkant…
– Nem erről van szó. Harminc évig nem dolgozott, és alacsony a nyugdíja – ez elegendő indok lehet a tartásdíj megítélésére.
Vera elgondolkodott. Talán tényleg lehet tenni valamit?
– És mennyibe kerül ez? A per, minden? – kérdezte végül.
– Az illeték csekély, az én díjam sem vészes – mondta Elena.
– És ha veszítünk?
– Akkor sem fizet Önnek, csak az illetéket kell kifizetnie.
Irataival a kezében, furcsa érzéssel a lelkében tért haza. Remény és félelem keveréke ült benne.
Otthon felhívta Katyát.
– Képzeld, kiderült, hogy tartásdíjat követelhetek!
– Na végre! – örvendezett a lánya. – Be is adod a keresetet?
– Nem tudom. Félek.
– Anya, mitől? Rosszabb már úgysem lehet.
Vera három napig vívódott. Aztán aláírta a szerződést Elenával, és benyújtotta a kérelmet.
– Most várunk – mondta Elena. – Majd küldik az idézést.
Egy hét múlva csörgött a telefon. Szergej volt, hangjában düh.
– Vera, mégis mit csinálsz?…
— Semmit — felelte Vera, miközben hevesen dobogott a szíve.
— Hogyhogy semmit? Idézést kaptam a bíróságtól! Te tartásdíjat kérsz tőlem!
— És mi baj ezzel?
— Hogy mi baj? Hiszen mindent megbeszéltünk! Civilizált módon váltunk el!
— Civilizáltan — ismételte Vera. — Az, amikor te egy fiatal nővel élsz, én meg fillérekből tengődöm?