– Anyának már kinéztem a csempét, Lilla. Ne húzd fel magad – szólt ki Márk a szobából olyan hétköznapi hangon, mintha csak azt közölné, elfogyott a kenyér, miközben én az előszobában a csizmám makacs cipzárjával küszködtem.
– A tizenharmadik havi prémiumodat már át is utaltam neki, pont kijön belőle a cseh burkolat. Nem dőlsz bele, igaz?
A bal csizmán a húzóka halkan reccsent, majd beleakadt a bőr redőjébe. Abban a félig leguggolt, szerencsétlen pózban dermedtem meg, és éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság.
A táskámban megszólalt a telefonom. Előhalásztam. A kijelzőn ez állt: „Jóváírás: Prémium. Összeg: 34 200 Ft.” Azonnal utána egy újabb értesítés – terhelés. Az egyenleg lenullázva.
Harmincnégyezer-kétszáz forint. Két hétvége nélküli robot ára. Pont annyi, amennyibe az a homokszínű kabát került, amit hónapok óta nézegettem. Már láttam magam benne az utcán. Most pedig csempe lett belőle. Cseh. Az anyjának.
– Lilla, bent ragadtál? – szólt ki újra, lustán, tompa hangon.
– Mindjárt kifut a borscs, te meg még mindig az ajtóban toporogsz.
Kiegyenesedtem. A cipzár panaszos nyikkanással végre engedett. Négy éve vettem ezeket a csizmákat. Jó darabok voltak, de semmi sem tart örökké.
A tűzhelyen rotyogott a leves. Szedtem egy tányérral Márknak. Úgy jött be a konyhába, hogy egyik kezével a megereszkedett melegítőnadrágját fogta a csípőjén – a gumija már rég feladta. Leült az asztalhoz, tekintetét le sem véve a telefonjáról, ahol valami játék újra meg újra felrobbant.
– Márk, három hónapja nézem azt a kabátot – mondtam halkan, miközben helyet foglaltam vele szemben. – Felfogod, mit tettél? Egyszerűen kivetted a pénzt a tárcámból.
Ő kanalazott tovább, egyenletes mozdulatokkal.
– Egy kabát csak rongy, Lilla – vetette oda anélkül, hogy rám nézett volna. – Anyám fürdőszobája viszont romokban van. Minden pereg le a falról. Tegnap sírt is miatta. Én…
– …mert a fia nem tehetett mást – fejezte be Márk vállvonogatva. – Te erős vagy, Lilla. Megkeresed újra. Anyának most nagyobb szüksége volt rá.
Komótosan befejezte az ebédet, majd félretolta a tányért; a porcelánon bíborszín csík maradt a céklától. Felállt, visszament a nappaliba. A fotel megnyikkant alatta, és pár másodperc múlva ismét felharsant a játék gépfegyverszerű robaja.
A tányéron maradt rózsaszínes foltot bámultam. Aztán a hűtő repedt fogantyújára siklott a tekintetem, amit tavaly ragasztottam körbe szigetelőszalaggal, mert Márknak „nem fért bele az idejébe” újat venni.
Akkor hasított belém a felismerés: én tanítottam meg erre. Mindig kéznél voltam, mint egy korlátlan csomag, amelyből büntetlenül lehet fogyasztani. Csakhogy még a korlátlannak hitt csomag is kimerül egyszer.
Bezárkóztam a hálószobába. Leültem az ágy szélére, talpam alatt hideg volt a linóleum. Csend vett körül.
Elővettem a telefonomat. Ebben a lakásban én voltam a pénzügyes, a támogató és az informatikus egy személyben. A teljes családi előfizetés az én bankszámlámhoz kapcsolódott.
Beléptem a szolgáltató felületére, megkerestem Márk számát.
„Leválasztja a számot a közös számláról?” – kérdezte a rendszer.
Igenre nyomtam.
Első kattintás. Második a megerősítéshez.
Az automatikus fizetés a lövöldözős játékaihoz? Törlés.
Online filmes előfizetés? Megszüntetés.
Otthoni router? Beállítások megnyitása… jelszócsere.
Három mozdulat az ujjam alatt. Kivettem a pipát a „Családi csomag” mellől, jóváhagytam a szám leválasztását, majd új hozzáférési kódot adtam meg. A készülék felmelegedett a kezemben, mintha visszajelezne: a saját életem visszavétele sikeres volt.
Úgy éreztem magam, mint egy tűzszerész, aki vezetékeket vág el – azokat a kábeleket, amelyeken át évek óta szivárgott el az energiám. Nulla egyenleg, Márk. Minden értelemben.
Öt perc sem telt el, amikor üvöltés hasított a lakásba.
– Lilla! Hallasz? Elment a net! Nézd már meg a routert, lehet, hogy…
Nem válaszoltam. Kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, és elővettem a papírkatalógust. Az utolsó oldalon ott volt az a homokszínű kabát. Végigsimítottam a fényes lapon, mintha már az enyém lenne.
– Lilla! A tankom ott ragadt a nyílt terepen! Kilőnek, mire észbe kapok! Alszol vagy mi van?
Márk az ajtóban állt, kócosan, kipirult arccal. A telefonját szorongatta, a kijelzőn makacsul forgott a betöltést jelző karika.
– Mi történt a nettel? – mordult fel.
– Mellesleg azt én fizetem!
– Nem, Márk – toltam fel az orromon a szemüveget, és a középső ujjammal igazítottam meg. – Eddig én álltam a számlát. Mostantól nem.
Megdermedt. A szája résnyire nyílt.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy mindent lemondtam. A számod külön életet él. A lövöldözős játékaid is. A wifi pedig új jelszót kapott. Csak én tudom.
– Megőrültél? Telefonálnom kell! Kapcsold vissza azonnal!
– Manapság drága a kapcsolat, Márk. Ha szerinted az én pénzem közös volt, akkor én úgy döntöttem, a te kényelmed nem alapjog. Internetezni akarsz? Fizesd ki. Abból, amit „benzinre” tartogatsz, vagy amit anyukádnak teszel félre.
Elszabadult. Kiabált adósságról, kicsinyességről, arról, hogy egy rongy miatt verem szét a családot.
– Anyámat gyűlölöd, igaz? – üvöltötte.
– Holnap elköltözöm! Hozzá! Majd meglátod, milyen lesz egyedül!
– Menj – feleltem halkan.
– A csempét már kiválasztottátok, mestert is hívtatok. Segíthetsz neki. És az internetet is fizetheted nála.
Elhallgatott. Közelebb lépett, át akart ölelni.
– Lilla, na… elragadtattam magam. Tudod, hogy anyunál káosz van. Kapcsold vissza a netet, írnom kell a srácoknak a csoportban. Fizetéskor visszaadom, esküszöm.
– A számlád üres, Márk. És a türelmi keret is elfogyott. Holnap megveszem a kabátot. Te pedig nézz utána, mennyibe kerül az előfizetés. Ideje megszoknod.
Ott állt a folyosó közepén, esetlenül a kinyúlt melegítőjében. A kezében tartott bankkártya hirtelen értéktelen műanyagdarabbá vált – fizetés nélkül semmit sem ér.
Az éjszaka szokatlanul csendben telt. Évek óta először nem hallatszott át a falon semmiféle csörömpölés, sem ideges motozás.
Márk sokáig forgolódott a kanapén. Hallottam, ahogy sóhajtozik, majd újra és újra megnyomja a számítógép bekapcsológombját. Csodára várt. De a számok világa nem ismer könyörületet: ha nincs befizetés, nincs szolgáltatás sem.
Reggel újra próbálkozott.
– Lilla… a kártyán alig háromszáz forint maradt. A csomagra ez kevés. Esetleg te…?
– Kérdezd meg anyádat, Márk. Biztos tud spórolási tanácsot adni, ha már a csempe fontosabb volt.
Felvettem a csizmámat. A cipzár most akadály nélkül futott fel. Ránéztem.
– Elmegyek a kabátért. Későn jövök. A leves a hűtőben van, melegítsd meg magadnak.
Kiléptem a házból. A levegő nedves volt, olvadó hó szaga lengte be az utcát.
A boltban felpróbáltam a kabátot. Tökéletesen állt. Nyugodt, elegáns árnyalata volt, teveszínű gyapjú – visszafogott, mégis határozott.
A telefonom megrezzent a zsebemben. Üzenet az anyósom számáról: „Anyánál vagyok. Későn érek haza.”
Holnap majd hívogatni fog, magyarázkodik, talán az anyját okolja. De én már félretettem a pénzt egy új csizmára – olyanra, amelynek a cipzárja soha nem szorul meg. Az életemben többé semminek sem szabad elakadnia.
Ebben a lakásban ismét én döntök. És ez az egyensúly a legjobb, amit valaha megteremtettem.