A tárgyalást zárt ajtók mögött tartották. Az egyik ülésen, amikor már mindenki elmondta a maga verzióját, Soma szót kért. Felállt – magas, szikár alak volt, arcán az álmatlan éjszakák mély árkai –, végignézett a termen. A hangja eleinte szinte suttogásnak tűnt, de minden új mondattal erőre kapott.
– Tisztelt Bíróság. Hat évvel ezelőtt egyetlen nap leforgása alatt elveszítettem a feleségemet, és – úgy hittem – kaptam egy fiút. A kezembe nyomtak egy aprócska csomagot, és azt mondták: „Harcolj érte.” Én pedig harcoltam. Mindent odaadtam neki, amit csak tudtam. Úgy szeretem ezt a törékeny, beteg kis gyereket, ahogy egy apa csak szerethet. Ő az én fiam. Kornél az életem.
Aztán hat év elteltével véletlenül találkoztam egy másik fiúval. Egészséges volt, erős, gondtalanul boldog. És az én arcom nézett vissza rám. A feleségem arca. Kornél arca. Ma már ismerem az igazságot. Tudom, hogy azon az éjszakán két fiam született – ikrek. És azt is tudom, hogy az egyiket egyszerűen elvették tőlem.
Elorozták az egészséges fiam első bizonytalan lépéseit, az első kimondott szavait. Tőle elvették az apját. Kornéltól – az én beteg kisfiamtól – pedig még többet raboltak el: megfosztották a testvérétől. Az ikertestvérétől, aki lehetett volna a támasza, a pajzsa, a legjobb barátja. Aki húzhatta volna magával a játékban, aki beszélni taníthatta volna, aki segíthetett volna neki legyőzni a betegségét.
Szétszakítottak két gyereket. Az egyiket küzdelmekkel teli életre ítélték, a másikat egy állami árvaház magányára. Nem kérek enyhítő körülményeket a felelősöknek. Nem irgalmat kérek – igazságot a gyerekeimnek. Vissza akarom kapni Bencét – nem csak magam miatt. Vissza akarom adni Kornélnak a testvérét. Mindkettő az én gyerekem. Joguk van együtt felnőni, ahogy az a születésük pillanatától rendelve volt. Hat évet már elvettek tőlük. Ne engedjék, hogy az egész életüket is elrabolják tőlük.
Soma elhallgatott, és lassan leült. A teremben teljes csönd ült, csak Andrea visszafojtott, halk sírása törte meg a némaságot.
A bíróság szigorú ítéletet hirdetett. A professzort – akit időközben hazahoztak – letöltendő szabadságvesztésre ítélték.
A leglényegesebb azonban a gyerekekről szóló határozat volt. A bíróság, figyelembe véve a pszichológus szakvéleményét és Soma álláspontját, kimondta: a testvérpár, Bence és Kornél Horváth az apjuk, Soma Horváth gondozásába kerül.
Soma mindent visszaszerzett, amiért éveken át küzdött. Visszakapta az elrabolt fiát. A győzelem azonban keserű ízt hagyott a szájában. Mellette Andrea hangtalanul rázkódott a sírástól. Ő most veszítette el a fiát.
Aznap este, a tárgyalás után Soma felkereste őt.
– Andrea…
– Vidd el – suttogta. – A bíróság döntött… ez lett kimondva.
– Nem ezért jöttem. Azért jöttem, hogy elmondjam: szüksége van rád. Szeret téged. Te vagy az anyja. Nem akarom, hogy a fiam anya nélkül nőjön fel, és azt sem, hogy tőled is elvegyem a gyereket.
Aztán elmesélte, mit forgat a fejében. Vesz egy tágas házat vidéken. Olyat, ahol mindenkinek jut saját hely, saját sarok.
– Azt szeretném, ha része lennél az életüknek, Andrea. Mindig.
Azt szeretném, ha minél több szeretet venné őket körül.
Andrea felnézett rá, könnyek csillogtak a szemében – és a tekintetében először derengett fel valami halvány reménysugár.
Eltelt egy év. Egy nagy, napfényben úszó házban éltek Győr mellett. Bence és Kornél együtt cseperedtek. A szívműtét, amelyen Kornél az egyik legjobb országos központban, állami finanszírozással esett át, sikerrel zárult, és mostanra szinte ugyanúgy tudott játszani, mint a bátyja.
Andrea az életük elválaszthatatlan részévé vált. Nem alkottak párt. Család voltak. Nem hibátlan, nem meseszerű, hanem tragédiák darabjaiból összerakott család, amelyet a közös fájdalom és a két kisfiú iránt érzett óriási szeretet tartott egyben.
Egy este a verandán ültek.
– Tudod – szólalt meg halkan Andrea –, néha arra gondolok, ha ez az egész borzalom nem történik meg, mi soha nem találkoztunk volna.
– Igen – bólintott Soma. – Az élet furcsán működik. Elvesz tőled mindent, aztán odadob valami mást helyette. Nem feltétlenül azt, amire vágytál. De talán pont azt, amire szükséged volt.
A gyerekszobák ablakai felé pillantott. Odabent aludtak a fiai. A boldogsága nem volt makulátlan – tele volt sebekkel, amelyeket a veszteségek vágtak bele. De valódi volt. Vérrel és verítékkel kivívott, és éppen ezért – annál értékesebb.