Dmitrij odafordult, és hirtelen megmerevedett. A játszótéren egy körülbelül hatéves kisfiú szaladt keresztül, torka szakadtából nevetve. Mindenben az ellentéte volt Kornélnak: izmos, pirospozsgás, tele élettel. Mégsem ez vágta mellbe Somát. Az arca. Ugyanaz a szemvágás, ugyanaz az íves szemöldök, még az anyajegy is ugyanott ült a felső ajka fölött.
Az ő Kornélja volt – csak egészségesen, erősen, olyan kivirultan, ahogyan Soma a legmerészebb álmaiban képzelte.
Érezte, hogy a szíve egy pillanatra kihagy. Biztosan csak káprázat. Lehunyta a szemét, megrázta a fejét, majd újra odanézett – a gyerek még mindig ott futott. Aztán odarohant egy fiatal nőhöz, aki a közelben ült a padon.
Soma, maga sem értve, mit csinál, felpattant, megragadta Kornél kezét, és odasétált hozzájuk.
– Elnézést – szólította meg a nőt. – A kisfia… egészen különleges. Döbbenetesen hasonlít az enyémre.
A nő, egy finom vonású, de fáradt szemű szőke, elkerekedett tekintettel nézett rá, aztán Kornélra, majd vissza a saját gyerekére.
– Tényleg… Mintha ikrek lennének – mondta lassan. – Andrea vagyok, ő pedig Bence.
– Soma – mutatkozott be. – Ő meg Kornél.
Bence kíváncsian szemlélte Kornélt, fel-alá mérte a tekintetével.
– Szia! Miért vagy ilyen bánatos? Gyere, csússzunk egyet!
Kornél, aki máskor is könnyen megszeppent, visszahúzódott, és az apja mögé bújt.
– Nem nagyon kedveli a zajos játékokat, és hamar kifárad – magyarázta Soma, a hangjában alig leplezett fájdalommal.
– Á, értem – biccentett egyszerűen Bence, aztán már futott is vissza a többiekhez.
Soma még állt ott pár percig, képtelen volt elszakítani a szemét ettől a hihetetlen hasonmástól, végül hazavitte Kornélt. Az egész úton egy szót sem szólt. Lehet ez puszta véletlen? De ennyire pontos egyezés? Még az anyajegy is ugyanott? Belül valami nyugtalan, gyötrő sejtelem kezdett mocorogni.
Az a parkbeli találkozás kifordította sarkaiból Soma világát. Éjszakánként forgolódott, nappal képtelen volt a munkájára koncentrálni. Újra és újra maga elé képzelte azt a harsányan nevető, életvidám kisfiút, aki úgy nézett ki, mintha az ő gyereke lenne – csak épp sértetlenül, teljes egészében.
Elhatározta, hogy megpróbálja ismét megtalálni őket, és egy hét múlva újra összefutottak a parkban.
A két fiú lassan összebarátkozott. Soma, miközben figyelte őket, azt érezte, mintha belül satuba szorult volna a mellkasa. Úgy álltak egymás mellett, akár egy eltorzult tükör két fele: az egyik mozgalmas, ragyogó, szinte túlcsordul az energiától, a másik pedig annak sápadt, törékeny árnyképe.
Ahogy beszélgetni kezdett Andreával, óvatosan próbált több információt kihúzni belőle Bencéről.
– Hát… energiája legalább három gyerekre elég – sóhajtott Andrea. – Egyedül nevelem, néha már azt sem tudom, hogy bírom talpon.
– Ne vegye tolakodásnak a kérdést… És az apukája?..
Andrea arcán egy pillanatra árnyék suhant át.
– Bence örökbefogadott gyerek – mondta halkan. – Hat éve hoztam haza. Talált baba volt. A szülészeten hagyták.
Soma gyomra megroggyant, mintha a semmibe zuhanna. Talált csecsemő. A szülészeten. Hat évvel ezelőtt. Minden hajszálpontosan egybeesett.
– Melyik szülészeten, ha szabad kérdeznem? – préselte ki magából.
– A tizenhetedikben. Miért kérdezi?
A tizenhetedikben. Pontosan ugyanott, ahol Kornél is született. Jeges hideg futott végig Soma hátán.
Most már volt célja. DNS-vizsgálatot kellett csináltatnia. De hogyan?
Innentől kezdve „véletlen” találkozásaik feltűnően megszaporodtak. Egy alkalommal Andrea be is invitálta őket magukhoz. Soma tudta, hogy ez az esélye. Játék közben Bence megbotlott, és csúnyán beütötte az orrát. A bőr felszakadt, a vér patakokban csorgott.
Andrea azonnal odarohant a gyerekhez az elsősegélydobozzal, Soma pedig segíteni indult. Bement a fürdőszobába vattáért, és közben, észrevétlen mozdulattal, zsebre vágta azt a zsebkendőt, amellyel Andrea már letörölte a vért a fiú arcáról.
Amikor elbúcsúztak, Soma úgy markolta a zsebében lapuló, felbecsülhetetlen jelentőségű zsebkendőt, mintha az élete múlna rajta. Másnap felkeresett egy magánlaboratóriumot, és leadta a mintát. A következő két hét számára végtelen, nyomasztó időtlenséggé nyúlt.
Azok a napok tiszta kínzásnak tűntek. A hívás kedd délután érkezett.
– Halló, Soma Horváth?
– Igen.
– A „GenoTest” laboratóriumból keressük. A DNS-vizsgálat eredményei elkészültek.
– Kérem… mondja el most. Itt és most.
A vonal túlsó végén rövid csend támadt.
– Az apaság valószínűsége 99,999 százalék.
A telefon kicsúszott Soma kezéből. Lerogyott a padlóra. Tehát igaz. Bence az ő gyereke. Az ő erős, egészséges fia, akit elvettek tőle. Akkor Kornél… ki is valójában Kornél?
Harag, mámor, gyász, düh és kétségbeesés egyszerre csaptak össze benne. Valaki átverte. Valaki felcserélte a csecsemőket.
Az első ösztönös gondolata az volt, hogy azonnal rohan Andreához, és magával viszi a fiát. De aztán megálljt parancsolt magának. Andrea is csak elszenvedője ennek az egésznek.