Aznap, amikor Erzsébet elment, az orvosok ennyit mondtak: „A fia életben maradt, de beteg.” És én hittem nekik. Hat hosszú éven keresztül csak érte éltem – a halk szavú, gyönge kisfiamért, Kornélért. Bármit megtettem volna, csak hogy éljen. Arra viszont legmerészebb rémálmaimban sem készültem, hogy egy nap a parkban belebotlom egy másik kisfiúba – a kiköpött másába, csak épp egészségtől duzzadó, fürge gyerek lesz belőle.
Ez a találkozás nemcsak felforgatta az életemet. Visszarántott arra a borzalmas napra a szülészeten, és rádöbbentett, milyen szörnyű bűn esett meg ott.
Hat évvel korábban Soma Horváth élete olyan volt, mint egy gondosan kirakott, hibátlan mozaik. Imádta a szakmáját – tehetséges bútorestaurátorként dolgozott. Kényelmes lakásban éltek, egy régi győri belső udvarra néző ablakokkal. És ott volt a legnagyobb kincs: Erzsébet, a felesége, akivel még az egyetemi évek alatt találtak egymásra. Fiút vártak, és már a nevét is kiválasztották: Kornél.
Az a márciusi reggel vakító nappal és Erzsébet ragyogó mosolyával indult. A vidéki kiruccanás az utolsó „csak kettesben” töltött kalandnak ígérkezett. Az is lett – szó szerint. Az olvadó hó latyakossá, síkossá tette az utat, és egy szemből érkező autó megcsúszott, majd áttévedt az ő sávjukba.
Soma még fel sem fogta, mi történik: fém recsegése, sikító fékek, és Erzsébet utolsó, rémült, elhaló sóhaja. Amikor magához tért, már a kórházban feküdt. Törések, agyrázkódás – de mindennél nehezebb teherként egy feneketlen, jeges üresség préselte a mellkasát. Erzsébet már nem élt.
– A fiát sikerült megmenteni. Jelenleg az intenzíven van, koraszülötten jött világra, az állapota súlyos – közölte egy kimerült tekintetű orvos. Ez a mondat lett az a vékony, szinte láthatatlan fonál, amibe Soma kapaszkodhatott, hogy ne süllyedjen el teljesen a gyász mocsarában. Maradt neki Kornél – egy darabka Erzsébetből, a kettejük történetének folytatása.
Két héten át szinte le sem mozdult az intenzív osztály ajtaja elől. Végül engedélyezték, hogy bemehessen hozzá. Egy aprócska test feküdt ott, vezetékekkel körbefonva, üvegdobozba zárva. Soma a tenyerét a hideg plexinek támasztotta, és halkan suttogta:
– Tarts ki, kisfiam, itt vagyok. Együtt végigcsináljuk.
Hazaengedésük előtt magához hívatta az osztályvezető professzor, ősz hajjal, éles, átható tekintettel.
– Soma Horváth, nem könnyű híreim vannak – kezdte. – A kisfiánál veleszületett, enyhébb fokú szívfejlődési rendellenességet találtunk, egy kisebb kamrafalhiányt.
Röviden elhallgatott, majd folytatta:
– Sok esetben az ilyen eltérések az első életév során maguktól bezáródnak, de az ön fiánál bonyolultabb a helyzet. Rendszeres kardiológiai kontrollra lesz szükség, gyógyszeres fenntartó kezelésre, és elképzelhető, hogy a későbbiekben műtétre is. Az ilyen gyerekek hamar kifáradnak, gyakrabban fáznak meg. Nagyon oda kell majd figyelni az egészségére.
Soma világa ugyan nem omlott darabokra, de mély repedések futottak rajta végig a szorongástól. A karjába nyomták a fiát és egy dossziényi leletet, diagnózissal, zárójelentéssel – mintha egy életre szóló kötelezettségvállalási nyilatkozatot vett volna át. A törékeny kis csomagot hazavitte abba a lakásba, ahol még mindig Erzsébet parfümjének leheletnyi illata terjengett. Tudta, hogy harcolni fog a fia egészségéért. Eladta az autóját, otthonról kezdett dolgozni, és az élete onnantól kezdve véget nem érő gondozómaratonná változott.
Átvirrasztott éjszakák egymás után, kardiológiai kontrollok, ahol legfeljebb annyit mondtak: „figyeljük”, szigorú, kímélő napirend, védekezés minden lehetséges fertőzés ellen. Egész létezése egyetlen cél köré szerveződött: ez az apró, védtelen emberke, akinek a szemében ugyanazt a fényt látta, mint egykor Erzsébet tekintetében.
Eltelt hat esztendő. Kornél szívhibája a remények ellenére sem záródott be. Továbbra is gyenge, hamar kifáradó kisfiú maradt, aki nem tudott a többi gyerekkel együtt szaladgálni, és a legártatlanabb nátha is veszélyt jelentett rá. De szokatlanul szeretetteljes, okos és komoly gyermek volt.
Órákon át elüldögélt az apja mellett, figyelte, ahogy dolgozik, és az a csendes, elgondolkodó pillantás, amivel olyankor rá nézett, többet ért Somának minden kincsnél. Minden egyes közösen megélt év, sőt minden születésnap egy újabb, diadalmas győzelemnek számított.
Azon a szeptemberi napon a környéken városi ünnepséget tartottak. Soma hosszasan vacillált, el merje-e vinni Kornélt, de a kisfiú annyira könyörgött, hogy legalább a léggömböket láthassa, hogy végül belement.
A parkban egy padra telepedtek le, Kornél ámulva bámulta a magasban úszó, színes léggömböket. Egyszer csak a játszótér irányába bökött:
– Nézd, milyen gyorsan fut!
Soma odakapta a fejét, és abban a pillanatban szinte kővé dermedt.