De még félni sem volt időm.
Buddy – vagy ahogy akkor már magamban hívtam: Shadow – a következő pillanatban a fogával elkapta a kabátom ujját, és teljes erőből félrerántott.
Olyan hirtelen, hogy hasra vágódtam a földön.
A térdem csúnyán lehorzsolódott, a könyököm lüktetett a fájdalomtól – de éltem.
És akkor értettem meg igazán: az igazságnak ki kell derülnie.
Ő is pontosan ezt tette volna.
Elmondtuk mindent a szüleinknek.
Már másnap ott állt az udvarunkon az a nő, akinek a fényképét a kivágott újságcikkben láttuk.
Törékeny asszony volt. Özvegy. Fáradt, súlyos tekintettel.
Először ő vette észre Buddy-t.
A kutya előbb felpattant.
Aztán megdermedt.
Majd egyetlen mozdulattal odarohant hozzá, az ölébe hajtotta magát, és halkan, panaszosan felnyüszített.
A nő suttogni kezdett:
– Shadow… kisfiam… te élsz…
Sokáig ültek így mozdulatlanul. Mi némán álltunk mellettük, félve, hogy megtörjük ezt a pillanatot.
Aztán mesélni kezdett. Azt mondta, a férje – egy volt katona – súlyos depresszióval küzdött, és Shadow volt az egyetlen kapaszkodója.
Amikor a férje meghalt, a kutya egy viharos éjszakán tűnt el.
Ő azt hitte… hogy a halálba ment utána.
De a kutya másként döntött.
Bennünket választott.
Indulás előtt még egyszer végigsimított a fején, és halkan azt mondta:
– Maradjon csak. Ő már megtalálta azokat, akiknek most rá van szükségük.
– És én… én nem akarom elvenni tőle az új családját – tette hozzá, miközben egy régi, zöld nyakörvet csatolt a nyakába.
Aztán elmosolyodott, és így szólt:
– Most már ő egyszerre Shadow és Buddy. Két élet – egy szív.
Azóta minden este körbejárja a házat.
Lépésről lépésre.
Nesztelenül.
A sötétben hallani, ahogy megszimatolja az ajtómat, aztán Rose szobájának ajtaját. Meggyőződik róla, hogy minden rendben van.
És amikor meghallom a küszöbnél a meleg, megnyugtató sóhaját, mindig odasúgom:
– Te vagy az őrünk. Itt vagy otthon.
Örökre.