Veled egészen más volt: csendes, türelmes, szinte olyan, mint egy tanár.
Ha ideges lettem – márpedig az eset után sokkal feszültebbé váltam –, halkan odafeküdt mellém, meleg oldala hozzáért a lábamhoz, és ez többet használt bármilyen gyógyszernél.
Anyu nap mint nap ismételgette:
– Ő érzi. Ő érti. Ő pontosan tudja, hol a helye.
Nevettünk, hogy lett egy saját házőrségünk, ami százszor jobban vigyáz a lakásra, mint bármelyik biztonsági őr.
Akkor még fogalmam sem volt, mennyire nem túlzás ez.
Egy nap, amikor régi újságokat kutattam elő egy iskolai munkához, a kezembe akadt egy kivágott cikk. Sárgult, gyűrött papír volt, a széle szakadt.
Először átfutottam, különösebb figyelem nélkül, aztán megakadt a szemem a fotón.
Megmerevedtem.
Mintha valami kattanástól összerándult volna a torkom.
A képen ő volt.
Buddi.
Csakhogy a felirat egészen mást mondott:
„Eltűnt szolgálati kutya, neve: Shadow. Pszichológiai segítő veteránok számára.”
Vagy tízszer újraolvastam, mintha attól megváltozhatnának a betűk.
De az orra, a füle, a heg – minden stimmelt.
Annyira remegett a kezem, hogy az újsággal szinte szét lehetett volna hasítani a levegőt.
Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Rettenetesen féltem:
– hogy előkerülnek a gazdái;
– hogy elviszik tőlünk;
– hogy azt mondják majd: „ez a kutya nem a maguké”;
– hogy megint elveszítek valakit.
A válasz azonban nem a fejemben született meg – egy mozdulat formájában érkezett.
Amikor hazafelé ballagtam az iskolából, egy bringás srác hirtelen kivágódott egy kanyarból, és teljes sebességgel egyenesen felém száguldott.
Még félni sem volt időm.