De a kapuban ott ült ő.
Az a kutya.
Csontsovány volt, mintha hónapok óta az üres utcákon kóborolt volna, a szőre csomókban összeállt, az oldalán régi heg húzódott. Mozdulatlanul ült, szinte megmerevedve, mintha attól félne, hogy egy fölösleges lélegzetvétellel is bajt hoz magára.
Amikor kiléptem, felemelte a fejét. Én pedig ledermedtem.
Az a tekintet… felnőtt volt. Bölcs. Rémült, mégis beletörődött. Egy olyan lény nézett rám, amely túl sok mindenen ment már keresztül.
És valahogy azonnal megértettem: nem azért jött, hogy enni kapjon. Nem is segítségért.
Amiért jött, az az volt, hogy megbizonyosodjon róla: vele minden rendben van.
Leguggoltam.
– Hé… pajtás… minden oké. Jó kutya vagy.
Majdnem suttogva beszéltem hozzá.
Ő tett egy lépést – lassút, óvatosat, szinte törékenyet, mintha attól rettegne, hogy még saját magukat is elriasztja.
Aztán még egyet.
És végül nedves orra hozzáért a kezemhez – olyan gyöngéden, olyan kimérten, hogy könny szökött a szemembe.
Ekkor értettem meg igazán: nem jelent veszélyt. Csak ott akart lenni valaki mellett.
Így kapta a nevét: Baddie.
Mintha mindketten egyszerre tudtuk volna, hogy ez rá illik a legjobban.
Onnantól megváltozott körülöttünk az élet. Úgy simult bele a családunkba, mintha mindig is közénk tartozott volna.
Rózsika ágya mellett aludt.
Ha a lány akár csak egy kicsit sóhajtott vagy megfordult, ő már emelte is a fejét.
Ha köhögött, Baddie felpattant, és még közelebb húzódott hozzá.
Velem egészen más volt: nyugodt, türelmes, szinte tanító módján figyelmes.