Gyakran visszatérek gondolatban ahhoz a naphoz. Ahhoz, hogyan egyetlen szeszélyes széllökés, egy hang, egy pillanat alatt meghozott döntés egyszerre több ember sorsát terelte más irányba. Néha úgy érzem, mintha az egész csak valami film jelenete lenne – túl sok egybeesés, túl sok fájdalom és ugyanakkor túl sok jóság ahhoz, hogy egyszerű, hétköznapi történetnek lehessen nevezni.
Pedig minden valóban megtörtént.
Aznap este elviselhetetlen hőség volt. Az ablak alatt a forró aszfalt úgy vibrált, mintha lélegezne, az autók zaja tompán, délibábként szűrődött fel. Az íróasztalnál ültem, egy algebrai feladattal bajlódtam, közben meg csak azon járt az eszem, mennyire ennék egy fagyit. Minden unalmasan, lomha napsütésben telt, egészen addig, amíg anyám be nem rontott a szobába.
Az ajtót sem csukta be maga mögött. A szeme tágra nyílt, rémült volt, az ajka remegett, mintha hosszú távot futott volna az imént.
– Sam… Rose… megtalálták… az autóban… – a hangja elcsuklott, és nem tudta befejezni a mondatot.
Az agyam mintha leállt volna. A szavak nem akartak értelmes mondatokká összeállni.
Autóban? Miféle autóban? Mit jelent az, hogy „megtalálták”?
Aztán jöttek a töredezett magyarázatok, a telefonhívások, a háttérben felhangzó kiabálások, a mentők és a bolt dolgozóinak beszédei.
Később mindent elmondtak. Túlságosan is sokat.
Elmesélték, hogyan ült a felforrósodott utastérben, alig kapott levegőt, hogyan fakult ki az ajka. Azt is megtudtam, hogy már nem élne, ha nincs… ő.
Ami másnap elém tárult, örökre megégett bennem.
Csak azért mentem ki az udvarra, hogy friss levegőt szívjak. Rosszul aludtam – még álmomban is szirénák visítottak és sírást hallottam. Semmi rendkívülire nem készültem.