Azon a reggelen Enikő anyósa a lépcsőházat visszhangzó hangon töltötte meg a feljárót, mindenáron be akart jutni a lakásba, hogy kényszerítse őt: beszéljenek a lakás eladásáról. Enikő keze ugyan beleremegett a feszültségbe, de a gondolatai kristálytiszták maradtak: elhatározta, hogy nem áll szóba vele. Az előző este történései mindent a helyére raktak, és teljesen átírták, hogyan tekint a helyzetre.
Az elmúlt három hónapban az élete egy érzelmi hullámvasúthoz hasonlított. A férje, Barnabás elhagyta őt, miután beleszeretett valaki másba, maga mögött hagyva a nyolcéves házasságukat, a közös jövőre szőtt terveiket és a megszokott családi mindennapokat. Enikő próbált emelt fővel végigmenni ezen az egészen: óvta a lelki épségét, és kapaszkodott abba, hogy ne csússzon lejjebb annál a belső szintnél, amit addig nagy nehezen elért.
Amikor a dörömbölés a bejárati ajtón már szinte fizikai fájdalommal hasított bele, döntött. Egyszerűen kivonja magát az egész jelenetből. Lement a földszintre, kimászott az udvarra nyíló ablakon, elsétált a megállóig, felszállt a trolibuszra, és elindult a belváros felé. Ott lakott Dorka, a munkatársa – az az ember, aki ezekben a zaklatott hónapokban biztos ponttá, menedékké vált számára.
Egy barát, egy menedék, és az újjáépítés első lépése
Dorka lakásában a könyvek nehéz, ismerős illata és a derűs, otthonos hangulat azonnal emlékeztette Enikőt: igenis léteznek még terek, ahol szabadon lehet levegőt venni. Ahogy részletesen elmondta, mi zajlik a családjában, lassan ráébredt, hogy nem elszigetelt eset, nem valami egyedül hordozott szégyen történetének főszereplője. Nincsen egyedül.
