— Kislányom, hogy vagy? És a pici? Kitaláltál már nevet neki?
— Nincs neve… Majd azok adják meg neki, akik felnevelik. Én itt hagyom őt, anya… Senkinek sem kellek, teljesen egyedül maradtunk ezen a világon…
— Eszter, hozzuk a babát szoptatásra?
— Ne. Már mondtam. Lemondó nyilatkozatot fogok tenni.
A nővér csak csóválta a fejét, aztán csendben kiment a kórteremből. Eszter a fal felé fordult, és hangtalanul sírni kezdett. A többi frissen szült asszony összenézett, de végül mind visszatért a saját gyermekéhez, és tovább etették őket.
Esztert az éjszaka közepén vették fel, a szülés gyorsan lezajlott. A kisfiú erősen, egészségesen jött világra, három és fél kilóval. Amikor először meglátta, könnyek csordultak végig az arcán — de nem az örömtől.
— Hiszen minden rendben, miért sírsz? — kérdezte értetlenül a szülésznő. — Gyönyörű, életerős kisfiú. Talán kislányra vágytál? Sebaj, majd lesz még másik.
— Itt hagyom… Nem viszem magammal…
— Ugyan már, miket beszélsz! — háborodott fel az asszony. — Hogy juthat ilyesmi eszedbe? Ne hozz elhamarkodott döntést. Még meggondolhatod magad. A te gyermeked, nem sajnálod egy cseppet sem?
Lilla, a szobatársa, eközben a látogatói folyosón ült a férjével. Mosolyogva mesélte, milyen mulatságosan ráncolja az orrát a kislányuk, és mindketten nevetésben törtek ki. Ekkor egy idősebb asszony érkezett csomaggal a kezében, és megkérte Lillát, szóljon Eszternek.
Lilla visszament a kórterembe.
— Kislányom, hogy érzed magad? És a kisfiad? Van már neve?
— Nincs… Majd mások elnevezik. Én nem tartom meg, anya… Nincs senkink…
Eszter a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Lillát feszélyezte a jelenet, gyorsan elköszönt, és magukra hagyta őket.
— Nem vagy egyedül, kislányom, én itt vagyok neked — mondta halkan az édesanyja, és gyengéden megsimította a haját.
— Így beszél egy anya — folytatta az asszony csendesen. — Gábor pedig gyáva alak, nincs mit szépíteni rajta. Az a nő tömte a fejét mindenféle hazugsággal, hogy a gyerek nem is tőle van, mintha félreléptél volna. Ettől gurult dühbe. De majd lehiggad, meglátod. Hoztam egy kis élelmet, egyél rendesen, hogy legyen tejed. A kisfiút pedig nevezd el Márknak.
Eszter visszament a kórterembe, a csomagot betette az éjjeliszekrénybe. A folyosóról újszülött sírása hallatszott. Összerezzent, majd kilépett az ajtón.
— Ugye… nem az én babám?
— De igen, a tiéd.
— Kérem, hadd etessem meg.
A nővér a karjába adta a csöppséget. A pici arca vörösen égett a sírástól, apró teste remegett a zokogástól.
— Csitt, kincsem… mindjárt kapsz enni… anya itt van…
Eszter ügyetlenül próbálta mellre tenni, de nem találta a helyét. Lilla odalépett, finoman igazított rajtuk. A baba lassan megnyugodott, és szaporán szopni kezdett. Eszter ajkán először jelent meg halvány, meleg mosoly.
Nem tudta levenni róla a tekintetét: az aprócska orr, a komolyan összehúzott szemöldök, a szuszogás, ahogy igyekezett… Valami megmozdult benne, amit addig félelem fedett el.
Ettől a naptól kezdve minden etetéskor hozzá vitték Márkot, és Eszter szíve egyre szorosabban kötődött hozzá.
— Eszter, az előbb az édesanyád járt itt? Nagyon kedves hölgy — kérdezte Lilla.
— Nem az anyukám volt, hanem az anyósom. Az édesanyám kiskoromban meghalt. Apám folyton kimaradt otthonról, végül a nagynéném nevelt fel. Aztán férjhez mentem, Gáborhoz költöztem. Sokáig minden rendben volt… amíg be nem lépett az életébe egy másik nő. Elment hozzá, mintha én sosem léteztem volna. Már az is alig múlt el bennem, erre még a szülés is rám szakadt…
— És most hová mész a kisfiúval?
— Az anyósom hív, hogy lakjunk nála. Egyedül él, a férje meghalt, a fia pedig… hát, ilyen lett. De velem mindig jóságos volt.
— Akkor ne habozz. Segíteni fog az unokájával, könnyebb lesz kettesben. A férjed pedig talán még észhez tér.
Eszter végül elfogadta a felajánlást.
Mária mindenben mellé állt, és rajongásig szerette az unokáját. Hárman kezdtek új életet egy fedél alatt, és lassan megtanultak együtt élni, egymásba kapaszkodva.
Az együttélésük békésen és összhangban telt.
Amikor Márk betöltötte az egy hónapot, váratlanul felbukkant Gábor. Eszter nem volt otthon, épp bevásárolni ment.
— Anya, Annával külföldre megyünk dolgozni. Adódott egy lehetőség. Csak elköszönni jöttem… meg hát… ha tudsz, adj egy kis pénzt. Bármennyit.
— Egy fillért sem — felelte Mária keményen. — Ott hagytad a várandós feleségedet, szégyelld magad. Majdnem a kórházban hagyta a gyereket kétségbeesésében… Nincs számodra pénz. Az unokámnak szüksége van rá, nem neked. Ha dolgozni akarsz, keresd meg magadnak.
Ebben a pillanatban felsírt Márk. Mária odalépett a kiságyhoz, és gyengéden ringatni kezdte.
— Legalább ránéznél a fiadra? Tiszta te az arca.
Gábor vállat vont.
— Nem az én fiam. Eszter biztos mástól szülte. Mi közöm hozzá?
— Ostoba vagy, fiam — csóválta a fejét az asszony. — De élj csak a saját butaságod szerint.
Nem sokkal később Mária nyugdíjba ment, Eszter pedig átvette a helyét a munkahelyén. Márk bölcsődébe került, a mindennapok lassan rendeződtek.
Egy délután a szomszéd, Réka kíváncsian kérdezősködött:
— Mária, hogyhogy a menyed maradt, a fiadat meg elküldted? Furcsa egy helyzet.
— Eszter nekem fontosabb, mint Gábor — válaszolta nyugodtan. — Az unokám pedig mindennél többet ér. Értük élek. Te inkább törődj a magad dolgával.
Réka hitetlenkedve csóválta a fejét; nem tudta megérteni ezt az elhatározást.
Az idő múlásával Mária észrevette, hogy Eszter gyakrabban csinosítja magát, és esténként el-elmegy otthonról.
— Na, és hogy hívják? — kérdezte egy este mosolyogva.
— Kit, mama?
— Azt a férfit, aki miatt ragyogsz.
Eszter elpirult.
— Csak sétálgatunk. Látogatóba jött a rokonaihoz, véletlenül ismerkedtünk meg.
— Tud Márkról?
— Természetesen. Az elejétől fogva.
— Akkor hozd el hozzánk. Ha rendes ember, nincs miért titkolni.
Balázst így hívták az új ismerőst, és nem sokkal később valóban sor került a bemutatásra.
Balázst szívélyesen fogadták. A fiatalember nem érkezett üres kézzel: egy kosár friss gyümölcsöt hozott, a nagynénje süteményét, Márknak pedig egy játékautót és egy labdát nyújtott át. A kisfiú azonnal a szívébe zárta.
Az este derűsen telt. Balázs anekdotákat mesélt az utazásairól, tréfái nyomán újra és újra felcsattant a nevetés, még Mária szemébe is könny szökött a jókedvtől.
— Nos, mit gondolsz róla? — fordult Eszter az édesanyjához, miután a vendég elköszönt.
— Tisztességes fiatalember, kislányom. Udvarias, megfontolt… és ami a legfontosabb: látszik rajta, mennyire szeret téged. Ne engedd el ezt a lehetőséget.
Egy hónappal később Balázs komoly szándékkal állított be: Eszter kezét kérte meg.
— Szegeden van a házam, ott kezdenénk közös életet. Szeretjük egymást, és Márkra úgy tekintek, mintha a saját fiam lenne. Áldásukat kérjük.
Mária könnyes szemmel ölelte meg őket. Fájdalom és öröm egyszerre szorította a szívét, de tudta, jó helyre kerül a lánya. Megígérték, hogy rendszeresen írnak és látogatják majd.
Egy esztendő múltán váratlanul Gábor állt az ajtóban. Megviselt volt, elhanyagolt, szinte rá sem lehetett ismerni.
— Uramisten, mi történt veled? Anna nem törődött veled?
— Anna már nincs mellettem… elment egy tehetősebb férfival. A pénz elfogyott, minden kicsúszott a kezemből… Eszembe jutott, hogy van még anyám és otthonom.
— Későn jutott eszedbe. Évekig azt sem kérdezted, élek-e még.
Gábor lesütötte a szemét.
— Bevallotta, hogy hazudott a gyerekről. Csak el akart szakítani a családomtól. Szeretném látni a fiamat. Hol van?
— Elszalasztottad a boldogságodat — felelte Mária csendesen. — Eszter férjnél van, boldogan él. Márk Balázs nevét viseli. Nincs fiad. Én pedig hozzájuk költözöm egy időre, mert megszületett a kislányuk, segítség kell. Te maradj itt, és viseld gondját a háznak.
A vonaton ülve Mária azon tűnődött, milyen különös utakon vezeti az embert a sors. Micsoda ajándék, ha valaki számít ránk, és támaszt nyújthatunk a döntő pillanatban. Ha akkor nem karolja fel Esztert, ki tudja, merre sodródott volna mindannyiuk élete.