Júlia Nagy egy pillanat alatt átlátta, hogy értelmetlen lenne tovább vitatkozni.
Még aznap Benedek Fehér kicserélte a zárakat. Amikor Magdolna Szabó erről tudomást szerzett, jelenetet rendezett a lakásuk ajtaja előtt, de a kiabálására senki nem reagált. Júlia csak az ablaknál állt, figyelte, ahogy az anyja elmegy, és valami különös, szinte felszabadító megkönnyebbülést érzett.
– Ezzel pontot tettünk a végére – mondta, miközben behúzta a függönyt.
– És egy teljesen tiszta lappal indítottunk – tette hozzá Benedek, szorosan átölelve.
***
Két nap sem telt el, Júlia máris visszament Katalin Péterhez a holmijaiért. Katalin erőltetett mosollyal fogadta, a háttérben pedig a kis Dominik Budai visítása hallatszott.
– Ugyan, Júlia, miért vettél mindent ilyen halálosan komolyan? Pár darab ruháról van szó. Tudod, mit mondott nekem Magdi néni…
– Katalin – vágott a szavába Júlia –, teljesen mindegy, mit mondott neked anyám. Ezek az én cuccaim. A pufikabátot és a téli bőröndömet most azonnal odaadod. Addig innen nem megyek sehová, amíg mindent vissza nem kapok.
Katalin egy pillanatra megtorpant, aztán Júlia határozottságát látva odacsoszogott a szekrényhez, előrángatta a kabátot, és kedvetlenül a kezébe nyomta.
– A bőrönd a spájzban van. Vedd ki magadnak.
Júlia bement a kamrába, előhúzta a bőröndöt, és rögtön látta, hogy feltűnően hiányos a tartalma.
– Hol van a többi, Katalin? Ennek legalább a fele sehol.
– Hát, egy részt már odaadtam egy barátnőmnek. Neki nagyobb szüksége van rá, mint neked. Nem zavar, ugye, hogy segítesz? – kérdezte kihívó hangon Katalin.
– Dehogy nem zavar. Egy héten belül szeretném viszontlátni az összes holmimat. Különben bejelentést teszek rongálás és eltulajdonítás miatt. Világos? – Júlia sarkon fordult, és válaszra sem várva otthagyta.
Amikor hazaért, Benedek éppen az új, okos zárakat szerelte fel az ajtóra.
– Kész is – jelentette ki, letörölve a kezét. – Mostantól csak mi tudjuk kinyitni ezt az ajtót.
Júlia átölelte, és hirtelen ráeszmélt, mennyire régen volt ilyen nyugodt. Mégis maradt valami be nem gyógyult seb: az anyja körüli történet. Magdolna Szabó nem kereste őt, de ez a csend olyan volt, mint egy hangos szemrehányás.
– Benedek, szerinted meg fogja érteni, miért csináltuk ezt? – kérdezte halkan vacsora közben.
– Nehéz megjósolni – felelte. – Valószínűleg sokáig haragudni fog. De ami számít, az az, hogy végre megvédtük a saját határainkat. Nem kötelességed mindig az ő szabályaihoz igazodni.
Egy hét töprengés után Júlia végül rászánta magát, és felhívta az anyját. Egy érzelemkitörésre számított, ehelyett fáradt hang fogadta.
– Igen, Júlia – szólt bele röviden Magdolna.
– Anya, tudom, hogy megbántottalak. De próbáld megérteni: mi csak azt szeretnénk, hogy a saját otthonunk valóban a miénk legyen. Nélküled, a te állandó beleszólásod nélkül.
– Júlia – sóhajtott Magdolna –, te mindig ennyire makacs voltál. De lehet, hogy ezúttal nem tévedsz. Túl régóta hiszem azt, hogy én jobban tudom, mi a helyes. Talán ideje lenne abbahagynom, hogy folyamatosan beleavatkozom az életedbe.
Júliát váratlanul érte ez a vallomás. Nem gondolta volna, hogy az anyja akár ennyiben is engedni fog. Mégis, volt valami a hangjában, ami elgondolkodtatta: valódi változás ez, vagy csak a veszekedésbe fáradt bele?
– Anya – szólalt meg halkan –, remélem, egyszer tényleg újrakezdhetjük. Botrányok nélkül. De csak akkor, ha tiszteletben tartod a határaimat.
– Majd meglátjuk – felelte Magdolna, aztán elköszönt.
Júlia és Benedek lakása lassan visszanyerte a maga természetes ritmusát. Új zárak, rendbe szedett otthon, és mindenek fölött: egyfajta belső béke. Júlia többé nem élt állandó készenlétben, nem rettegett a következő, váratlan anyai látogatástól.
Ahogy teltek a hetek, Magdolna egyre ritkábban hívta, a hangja viszont fokozatosan meglágyult. Bocsánatot nem kért, de Júlia érezte, hogy az anyja lassan-lassan beletanul az új, távolságtartóbb viszonyukba.
– Jól döntöttél – mondta egy este Benedek, miközben átkarolta a feleségét. – Sikerült megmutatnod, hogy ez az otthon tényleg a te várad.
– Inkább a miénk – javította ki Júlia, és közben azt érezte, mintha belül valami csendes, de szilárd erő nőne egyre nagyobbra.
A történetük véget ért, de amit megtanultak belőle, az velük marad egész életükben.