Júlia Nagy bólintott, teljesen kimerültnek érezte magát.
– Jó… Csak… remélem, nem csinál még valami újabb hülyeséget.
A férje szorosabban átölelte, de a tekintetében árnyalatnyi nyugtalanság villant.
***
Magdolna Szabó mindig is úgy tekintett magára, mint a gyakorlatiasság megtestesítőjére. Már fiatal korától lenyűgözte az a gondolat, hogy az életben mindennek megvan a maga funkciója, és semmi sem heverhet fölöslegesen. Gyakran ismételgette: „Amit nem használsz, az csak teher.” Természetesnek gondolta, hogy a lánya, Júlia Nagy, ugyanígy éljen. Júlia azonban gyerekkora óta ki nem állhatta anyja tolakodó „törődését”. Az ő kis világa a saját vára volt, és Magdolna minden „rendet rakó” próbálkozását úgy élte meg, mint durva betolakodást.
– Nem értem, Benedek – vetett egy gyors pillantást a férjére Júlia, miközben a hétvégi nyaraláshoz pakoltak. – Miért olyan nehéz neki egyszerűen megkérdezni? Szó nélkül elvihette a pufikabátot Katalin Péternek… én magamtól is odaadnám neki. De ne úgy, hogy úgy csinál, mintha én nem is léteznék.
Benedek Fehér, miközben a tabletet és a töltőt rakta a táskába, lassan bólintott:
– Júlia Nagy, az anyukád tipikus „nekem mindig igazam van” típus. Akkor is, ha amúgy rohadtul nincs. Már gimis korodban tudtad ezt, amikor kidobta a rajzos naplódat, mert „túl sok helyet foglal”.
Júlia keserű mosollyal idézte fel, hogyan sírt azon az éjszakán.
– Tudod, mi a legrosszabb? Hogy állandóan bizonygatnom kell neki, hogy felnőtt vagyok. Hogy jogom van a saját dolgaimhoz, a saját rendszeremhez. De ő ezt egyszerűen nem hajlandó elfogadni.
– Mi viszont elfogadjuk. És tudod mit? Csináljunk ebből a hétvégéből tényleg pihenést. Kapcsoljuk ki a telefonokat, és szusszanjunk végre egyet.
Benedek magához húzta Júliát, és a nőben lassan szétáradt valami óvatos megnyugvás.
– Rendben – sóhajtotta. – Csak maradjon otthon minden a helyén.
Eközben Magdolna Szabó gondosan nejlonzacskókba rendezett néhány régi magazint, amelyeket Júlia kamrájában talált. Meg volt győződve róla, hogy a lánya egyszerűen nem érti, milyen óriási szívességet tesz neki.
***
A hétvégének teljesen másképp kellett volna alakulnia: se rohanás, se anya. Júlia és Benedek végre elindultak a nyaralóba, ahol egyszerűen elengedhették volna magukat. A kandalló barátságos fénye és a fenyő enyhe illata puha, meghitt hátteret adott mindennek, de Júlia gyomrában mégis ott feszült valami nyugtalan szorítás.
– Benedek, nem hagytam otthon valamit? – kapta fel hirtelen a fejét a könyvből, ami az ölében feküdt. – Mintha nem húztam volna ki a vasalót.
A férje felhorkant, és félretette a telefonját.
– Júlia, már vagy száz kilométerre vagyunk otthontól. Nem lesz semmi. De ha gondolod, megkérhetjük anyádat, hogy nézzen rá. Neki aztán ez biztos nem gond.
Júlia a plafon felé forgatta a szemét, mégis elővette a telefonját.
– Szia, anya. Nézd meg nekem légy szíves a vasalót. Azt hiszem, bekapcsolva hagytam.
Magdolna a kérést szinte kitüntetésként, bizalmi gesztusként élte meg.
– Persze, Júlia Nagy, ne is idegeskedj. Mindenre ránézek, és ha már ott vagyok, egy kis rendet is csinálok. Tudod, nem bírom a kuplerájt.
Júlia elnémult egy pillanatra.
– Anya… semmihez ne nyúlj, jó? Csak a vasalót nézd meg. Rendben?
– Jól van, jól van – vágta rá Magdolna sietősen, de a hangjából sütött, hogy egy szavát sem gondolja komolyan.
Alig telt el egy óra, máris hívta a nővérét, Zsuzsanna Fazekast:
– Zsuzsa, kapd fel Katalin Pétert, és gyertek át hozzám. Júlia Nagy megkért, hogy nézzek rá a lakására, úgyhogy legalább átnézek pár szekrényt. Tudod, nála örökös rumli van.
– Itt vagyok az unokámmal, nem fog zavarni?
– Hogy zavarna, legalább lefoglalja magát valamivel, ne punnyadjatok egész nap otthon.
***
A lakásban percek alatt elszabadult a káosz. A kis Dominik Budai, Zsuzsanna unokája, lelkesen épített „felhőkarcolót” műanyag poharakból Benedek munkaasztalán, majd egy óvatlan mozdulattal felborította a vizes poharat a billentyűzetre. Katalin Péter eközben boldogan pózolt a tükör előtt egy frissen előbányászott melegítőben, és mellékesen néhány blúzt is áttett szépen a saját táskájába.
– Ez neki tuti nem kell – vetette oda Magdolnának, aki nem is figyelt rá, teljes erőbedobással sikálta Júlia szekrényének egyik polcát.
– Katalin Péter, ne időzz annyit!