– Anya, mégis mit csináltál?! – Júlia Nagy hangja remegett, és csak nagy nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne kezdjen el kiabálni. – Hol van a pufikabátom? Az, amit tavaly vettem? És a bőröndöm a téli cuccokkal?!
Magdolna Szabó, aki egy pillanatra sem szakadt el a kedvenc reggeli újságjától, a szemüvege fölött végigmérte a lányát.
– Nyugodj meg, Júlia Nagy. Minden a javatokra van. Odaadtam azt a… „remekművedet” Katalin Péternek. Neki sokkal nagyobb szüksége van rá. Ő minden áldott nap ebben a zimankóban jár dolgozni, te meg csak tömöd a szekrényt a fölösleges holmikkal.
– Fölösleges holmikkal?! – Júlia úgy érezte, mintha belül összeroppanna. – Anya, az a kabát vadonatúj volt! Direkt a téli telekre vettem. Felfogod egyáltalán, hogy szükségem van rá?!
Benedek Fehér, aki mellettük állt a kezében kávéscsészével, összevonta a szemöldökét, és szinte sziszegve szólalt meg:
– Magdolna Szabó, ez már tényleg túlzás. Legalább megkérdezte? Vagy mostantól ez a rendszer – mások holmijáról önkényesen rendelkezni?
– Jaj, Benedek – legyintett az asszony, mintha csak egy idegesítő legyet hessegetne el –, úgy beszélsz, mintha loptam volna. Az a kabát borzalmas: ormótlan, mint egy medvére való zsák, az egész szekrényt kitölti. Katalin Péternek viszont kifejezetten jól áll, meg is jegyezte, hogy most már gyakrabban tud majd eljárni a barátnőivel sétálni. A bőrönd… hát, a ruhák jók lesznek neki vagy Dominik Budainak. Nálatok a holmik fele csak porosodik!
Júlia nem bírta tovább, lehuppant egy székre, és a tenyerébe temette az arcát. A könnyei maguktól indultak meg, a torkában pedig vastag gombóc feszítette a levegőt. Benedek óvatosan letette a csészét az asztalra, odalépett a feleségéhez, és gyengéden a vállára tette a kezét.
– Magdolna Szabó, jól sejtem, hogy ez nem az első „rendrakás” volt, amit a lakásunkban végzett? – A hangja higgadt és egyenletes maradt, mégis minden szavában érezni lehetett a feszült indulatot.
– Benedek, ne csinálj tragédiát. – Összehajtotta az újságot, gondosan letette a szemüvegét, és mindkettőjükre ránézett. – Csak segíteni próbálok nektek. A lakás tele van kupival, a sarkokig felhalmozva minden, és ti azt se tudjátok, hogyan álljatok neki. Hát akkor nekiláttam én. Köszönetet kéne mondanotok.
Júlia hirtelen felpattant.
– Köszönetet?! Azért, mert engedély nélkül eltünteted a dolgaimat? Felfogod, mit jelent ez nekem? Azért vettem azt a kabátot, mert szükségem volt rá! Azok a téli cuccaim voltak! És te egy szó nélkül szétosztogattad! Csak úgy eldöntötted, hogy te jobban tudod, mi maradjon, mi mehet a kukába! – Júlia hangja el-elcsuklott, már szinte kiabált.
Magdolna Szabó lassan felállt. A tekintete jéghideggé vált.
– Júlia, ne lépd át a határokat. Az anyád vagyok. Amit teszek, azt a ti érdeketekben teszem. És igazam van. Te pedig tanulj meg értékelni egy kis rendet. Elég a siránkozásból. Fogd fel úgy, hogy felszabadítottam helyet a szekrényedben.
Benedeknek ennyi elég volt. Kettejük közé állt, testtartásával is jelezve, hogy meg akarja óvni feleségét ettől a feszültségtől.
– Magdolna Szabó, ez most már ténylegesen a határ átlépése. Nincs joga csak úgy bejönni a lakásunkba, és a holmijainkkal tetszése szerint bánni. Ez a mi otthonunk, a mi életterünk, és mi döntjük el, mi van itt és hogyan. Ezt többé ne tegye meg. És kérem, ne hivatkozzon arra, hogy „segít”. Ez nem segítség, hanem tolakodó beavatkozás.
Magdolna csak gúnyosan felhorkant, felkapta a táskáját, és elindult az ajtó felé.
– Ugyan, Benedek, milyen makacs vagy. Teljesen bele vagy ragadva a kis IT-világodba, mint valami robot. Júlia, te tényleg boldog vagy mellette? Semmit nem ért a családból. Mindegy is, mennem kell. Katalin Péternek még át kell igazítani a ruhákat. Sziasztok! – Az ajtót határozott mozdulattal csapta be maga mögött, és ezzel nehéz, nyomasztó csend maradt utána a lakásban.
Júlia visszaroskadt a székre. Benedek mellé ült, átkarolta a vállát.
– Júlia Nagy, ezt így nem folytathatjuk. Határokat kell húzni. Egyértelmű, szilárd határokat.
A nő ránézett, a szeme tele volt könnyel.
– Tudom. Csak hogyan? Ő sosem hallgat rám. Neki én még mindig az a kislány vagyok, aki semmit sem ért, semmit sem tud.
Benedek lassan kifújta a levegőt, láthatóan gondolkodott. Végül halkan megszólalt:
– Menjünk ki a hétvégére a telekre. Csak ketten. Pihenjünk egyet az egésztől. Tőle is.