– Lehetetlen békében élni valakivel, aki gyűlöl téged.
– Nem gyűlöllek – vágta rá Zsuzsanna Fenyő. – Egyszerűen csak nem vagy szimpatikus. Ez két külön dolog.
Az egyenességet mindig nagyra tartottam az emberekben, és most, furcsa módon, valami halvány tiszteletféle ébredt bennem az anyósom iránt. Legalább nem tettette magát.
– Rendben – feleltem. – Én sem vagyok odáig magáért. Viszont én vagyok a fia felesége. És az is maradok, akár még tíz Irén Jakab-portrét is kitesz a falra, akár nem.
Zsuzsanna Fenyő gúnyosan elmosolyodott.
– Majd meglátjuk.
Úgy csengett ez a „majd meglátjuk”, mint egy fenyegetés.
– Nem, anya, nem „majd meglátjuk” – szólalt meg váratlanul kemény hangon Gábor Molnár. – Szeretem Boglárka Szabót. Elvettem feleségül. És azt kérem tőled, hogy tiszteld a döntésemet.
Az anyja döbbenten meredt rá.
– Gábor!
– Elég volt, anya. Most már tényleg elég. Vedd le Irén Jakab képét a hálószobánk faláról. És hagyd abba ezeket a… színjátékokat.
Zsuzsanna Fenyő összeszorította az ajkát. Gábor megfogta a kezem.
– Gyere, Boglárka.
Otthagytuk az anyósom szobáját. A hálóban Gábor azonnal leakasztotta a falról Irén Jakab portréját.
Odabújtam hozzá, és ahogy átölelt, éreztem, ahogy lassan elenged bennem az elmúlt hetek görcsös feszültsége. Mi lesz ezután? Hogyan fogunk egy fedél alatt élni Zsuzsanna Fenyővel e beszélgetés után? Fogalmam sem volt. De legalább Gábor végre nem maradt néma szemlélő.
– Figyelj – szólalt meg egy idő után, a falon tátongó üres helyet nézve –, lehet, hogy el kellene gondolkodnunk egy albérleten. Nem hiszem, hogy jó ötlet anyámmal együtt lakni.
Elmosolyodtam.
– És mi lesz a félretett pénzünkkel a saját lakásra?
– Félre kell tenni ezt a tervet egy időre – vont vállat Gábor. – Viszont az idegeink talán megmaradnak.
Már másnap nekifogtunk albérletet keresni, és két héten belül sikerült is találnunk egy apró egyszobás lakást, nem messze Gábor munkahelyétől. A bérleti díj húzós volt, de az együttélés az anyósommal addigra teljesen elviselhetetlenné vált.
A költözés napján Zsuzsanna Fenyő bezárkózott a szobájába; nem jött ki segíteni, se elbúcsúzni – a némasága többet mondott bármilyen szemrehánynál.
Az önálló élet első hónapjai egyáltalán nem voltak könnyűek: minden fillért meg kellett fognunk, mindenen spóroltunk, hogy visszafizessük a két havi kauciót és a közvetítői díjat, amit barátoktól kényszerültünk kölcsönkérni.
Gábor igyekezett fenntartani valamilyen kapcsolatot az anyjával: hetente egyszer felhívta, néha munka után beugrott hozzá, de a beszélgetéseik egyre rövidebbek lettek, és Zsuzsanna Fenyő mindig talált valami kifogást, miért nem tud eljönni hozzánk.
Amikor végül meghívtuk szilveszteri vacsorára, megjelent egy ajándékkal – egy konyhai robotgéppel –, és rögtön demonstrálni kezdte, mit tud: „Irén Jakab mindig azt mondta, hogy ez a legjobb típus, neki is pontosan ilyen van.”
Gáborral összenéztünk, de nem szóltunk semmit – világossá vált, hogy az anyósommal való viszony soha nem lesz felhőtlen.
Lassan kialakult az új rend az életünkben: ritka, feszült ünnepi találkozások az anyóssal, udvarias, de távolságtartó telefonbeszélgetések Gábor és az anyja között, amelyekben ő minden alkalommal gondosan megemlítette, mikor találkozott épp Irén Jakabbal.
A háztartási gépek javításával foglalkozó cég, amelybe Gábor beszállt, lassacskán talpra állt, a bevételek rendeződni kezdtek, mi pedig újra félretenni kezdtünk az első lakáshitel-befizetésre. Amikor teherbe estem, ez még nagyobb lendületet adott: előre akartunk nézni, nem visszafelé.
Zsuzsanna Fenyő, amint megtudta, hogy unokája lesz, hirtelen felélénkült, és felajánlotta a segítségét is, de minden adandó alkalommal felsóhajtott: „Kár, hogy nem Irén Jakab gyerekéről van szó, ő imádja a kicsiket.”
Amikor megszületett a fiunk, egy nagyobb albérletbe költöztünk. Gábor telefonon értesítette az anyját a baba érkezéséről, ő pedig megjelent néhány ajándékkal, hűvösen, távolságtartóan viselkedett, és rövid idő után távozott is.
Aznap este, miközben ringattam a fiamat, hosszan néztem a pici arcát, és egyszer csak megértettem: az a bizonyos Irén Jakab-portré a falon nem csupán egy rigolya volt az anyósom részéről, hanem eszköz – a módja annak, hogy megtartsa a hatalmat a fia élete fölött.
Most viszont Gábornak valódi családja volt: én és a gyermekünk. Ezen már semmilyen régi barátnő portréja nem tudott változtatni. Fél évvel a kisfiunk születése után megkaptuk a lakáshitelre az előminősítést, és azon a napon, amikor aláírtuk a szerződést az új otthonunkról, Gábor azt mondta:
– Tudod, Boglárka, valahol mégis hálás vagyok anyának azért a portréért. Rákényszerített bennünket, hogy előbb kezdjük el a saját életünket.