Nem folytathatjuk így tovább.
Kiléptem a hálószobából, és egyenesen az anyósom szobája felé indultam. Kopogtam, majd választ sem várva benyitottam.
Zsuzsanna Fenyő a karosszékben ült, könyvvel a kezében. Rám még csak fel sem pillantott.
– Zsuzsanna, beszélnünk kell.
– Ugyan miről? – kérdezte, továbbra is a könyvbe mélyedve.
– Arról, hogy a fiának volt feleségének a fényképét tette ki a mi hálószobánk falára.
Erre végre felnézett.
– Á, erről. Azt hittem, örülni fogsz neki. Ez mégiscsak emlék.
– Emlék? – igyekeztem higgadtan beszélni. – Miféle emlék? Annak a nőnek az emléke, akivel Gábor Molnár már elvált?
– Öt évig éltek együtt. Ez az élete része.
– A múltbeli élete része – nyomtam meg a szót. – Most már új élete van. Velem.
Zsuzsanna összecsapta a könyvet, és letette maga mellé.
– Figyelj ide, kislányom – szólalt meg azzal a feddő hanggal, amellyel valószínűleg a figyelmetlen nővéreket is rendreutasította. – Én Irén Jakabot évek óta ismerem. Sokkal tovább volt a menyem, mint amióta te a felesége vagy a fiamnak. Hozzászoktam. Olyan nekem, mint egy lány. És eszem ágában sincs kitörölni az életemből csak azért, mert a fiam úgy döntött, hogy elvesz valaki mást.
– Senki sem kéri, hogy Irén Jakabot száműzze az életéből – vágtam rá. – De az, hogy az ő portréja lóg a szobában, ahol a fiával együtt alszunk, már több a soknál.
– Szerintem meg éppen így van jól – húzta féloldalas mosolyra a száját az anyósom. – Legalább nem felejted el, hogy előtted volt valaki, aki még nálad is különb volt.
Na, erről van szó. Végre összeállt a kép, miért nem kedvel.
– Maga egyáltalán nem ismer engem – mondtam halkan. – Már azelőtt eldöntötte, hogy „rosszabb” vagyok, mielőtt egyáltalán találkoztunk volna. A lakodalmunkra sem jött el.
– Mondtam Gábornak, hogy rosszul vagyok – védekezett.
– Igen, mondta… de mindketten tudjuk, hogy nem ez volt az igazság. Egyszerűen nem akart eljönni, ugye?
Sokáig nézett rám, mintha mérlegelné, érdemes-e egyáltalán válaszolnia. Aztán megszólalt:
– Te tetted tönkre a fiam családját.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Tessék? Milyen családot? Gábor és Irén Jakab egy évvel azelőtt elváltak, hogy én egyáltalán megismertem volna!
– Simán újra összejöhettek volna – jelentette ki makacsul Zsuzsanna. – Ha te nem kerülsz a képbe.
– Ezt Gábor mondta magának? – éreztem, ahogy belül jegesre hűl minden.
– Nem mondta, de én jól tudom. Beszéltek telefonon, találkozgattak is…
Találkozgattak? Hirtelen bevillant, hányszor „maradt bent a munkában” Gábor. Hányszor mosolygott valakinek írt üzeneteken, és mikor rákérdeztem, kitől jönnek, csak legyintett: „Ugyan már, munkaügy.” Lehetséges, hogy…?
Ekkor belépett Gábor a szobába. Az arcáról rögtön leolvastam, hogy legalább az utolsó mondatait hallotta az anyjának.
– Anya, elég legyen – szólalt meg fáradt hangon. – Irén Jakabbal nem akartunk újra összejönni. Ezt te találtad ki.
Zsuzsanna összeszorította az ajkát.
– Pedig nagyon is illettetek egymáshoz.
– Nem, anya. Nem illettünk – rázta a fejét Gábor. – Pont ezért váltunk el.
– A te nevetséges büszkeséged miatt! – csattant fel az anyósom. – Irén egyszer hibázott, nagy ügy! Kivel nem fordul elő?
Felváltva néztem Gáborra és az anyósomra, próbálva felfogni, miről van szó.
– Hibázott? – kérdeztem vissza.
Zsuzsanna megvetően felszisszent:
– Ezt sem mesélte el? Irén Jakab futó viszonyba keveredett az egyik kollégájával. Egyszer! És ez a sértett büszkeségű ember – bökött a fiára – nem tudott megbocsátani. Válás! Aztán meg összeszedett téged.
– Micsoda kiábrándító történet – sóhajtottam fel.
Zsuzsanna ajka vékony csíkká préselődött.
– Ne gúnyolódj. Egyáltalán nem áll jól neked.
– Mi állna jól? – kérdeztem keserűen. – Ha csendben tűrném a megaláztatást? Nézném, ahogy ön a fia volt feleségének a portréját kiakasztja a mi ágyunk fölé?
Gábor megérintette a vállamat.
– Boglárka Szabó, kérlek, nyugodj meg.
– Nem, Gábor – leráztam a kezét. – Két hónapja hallgatok, lenyelem, próbálok a kedvére tenni az édesanyádnak. És mi lett az eredménye? Irén Jakab portréja a házassági ágyunk fölött!
– Mondtam már, hogy le fogom szedni – emlékeztetett.
– Nem a portré a lényeg – éreztem, ahogy könny szúrja a szemem. – Hanem az, hogy az anyád engem nem fogad el. És soha nem is fog. Te pedig… te mellette állsz.
– Én nem állok senki oldalán! – fakadt ki Gábor. – Csak azt szeretném, ha mindenki békében élne egymással.
– Nem lehet békében élni azzal, aki ki nem állhat téged.
— Я тебя не ненавижу, — отрезала Нина Михайловна.