Az első hetek viszonylag békésen teltek. Zsuzsanna Fenyő osztályvezető főorvosként dolgozott a kórházban, estére ért haza, kimerülten. Gábor Molnárral igyekeztünk nem kerülni az útjába. Én főztem mindannyiunkra, Gábor esős napokon autóval ment anyjáért a kórházhoz.
Apró szúrások persze így is akadtak. Hol Zsuzsanna Fenyő mosta ki újra a ruháimat, mert „rosszul tetted be a mosógépbe”. Hol átrendezett mindent a konyhában, mert „így sokkal praktikusabb”. Máskor meg mintegy mellékesen, az én jelenlétemben kezdte faggatni Gábort az exéről. De hallgattam. Végül is nem a mi lakásunk volt, gondoltam, tisztelni kell a házigazdát.
Aztán jöttek a hasonlítgatások.
– Bezzeg Irén Jakab mindig sütött valami kis édességet vasárnapra – jegyezte meg egy reggelinél Zsuzsanna Fenyő.
Vagy:
– Gábor, lefogytál. Irén Jakab jobban főzött, vele egész kis húsos pofid volt.
Gábor ilyenkor rendszerint hallgatott, vagy gyorsan másra terelte a szót. Én meg egyre mélyebbre gyömöszöltem magamba a sértettséget. De egy újabb „Bezzeg Irén Jakab…” után elpattant bennem valami.
– Zsuzsanna, nem elég volt már? – kérdeztem halkan. – Folyton őt emlegeti.
Az anyósom őszinte csodálkozással nézett rám.
– És abban mi a baj? Öt évig volt a fiam felesége. Megszoktam őt.
– De most már én vagyok a felesége.
– Egyelőre, igen – felelte úgy, mintha már előre látná a házasságunk közelgő végét.
Aznap este veszekedtünk először igazán komolyan Gáborral.
– Beszélned kell anyáddal – követeltem. – Ez így kibírhatatlan!
– Ne csinálj ebből drámát – legyintett. – Anyu egyszerűen megszokta Irén Jakabot. Idő kell neki.
– Idő? Mennyi? Még újabb öt év?
– Boglárka Szabó, hagyjuk ezt most, jó? Holnap fontos tárgyalásom lesz a beszállítókkal, készülnöm kell rá.
Azzal beletemetkezett a laptopjába, világossá téve, hogy számára a beszélgetés lezárult.
Másnap a szekrényben rábukkantam egy dobozra Irén Jakab holmijaival. Pólók, könyvek, pár kis vacak, mind gondosan elrendezve.
Este odavittem Gábornak.
– Ezt nevezed te annak, hogy „anyám csak megszokta”? – kérdeztem. – Direkt abba a szekrénybe pakolta az exed cuccait, ahol most az én ruháim lógnak!
Gábor végre elszégyellte magát.
– Beszélek vele – ígérte.
Hogy valóban beszélt-e, fogalmam sincs, de a doboz eltűnt.
Egy hét múlva azonban Zsuzsanna Fenyő vacsoravendéget hívott. Kitalálják, kit? Természetesen Irén Jakabot.
Az asztalnál ültem, és alig bírtam türtőztetni magam, hogy fel ne pattanjak. Irén Jakab feltűnően csinos, vállig érő hajú barna nő volt, élénk kék szemekkel. Egy utazási irodánál dolgozott menedzserként, és épp most jött vissza egy thaiföldi, munkaügyi útról.
– Hoztam maguknak ajándékot – mosolygott, miközben egy finom kidolgozású ékszerdobozt nyújtott át Zsuzsanna Fenyőnek.
– Ó, Irénkém, ez annyira figyelmes tőled – olvadt el az anyósom.
Nevettek, csevegtek, mintha egy család lennének. Mi pedig Gáborral úgy éreztük magunkat, mint valami betévedt vendégek egy idegen ünnepségen. Vacsora után elszakadt nálam a cérna.
– Gábor, miért hívta meg anyád Irén Jakabot? Ez már színtiszta szívatás!
– Ők barátok – felelte, meglepő hidegvérrel. – Anyu nagyon ragaszkodik Irénhez, mi ebben a rossz?
– Hogy mi ebben a rossz? Komolyan kérdezed? Nem tartod furcsának, hogy az anyád a volt feleségeddel ápol szoros kapcsolatot, miközben engem, a mostanit levegőnek néz?
– Boglárka Szabó, ne ess túlzásba. Anyu nem néz levegőnek.
– Nem, tényleg nem. Csak minden alkalmat megragad, hogy összehasonlítson vele. Természetesen mindig az én rovásomra.
Újabb veszekedés lett a vége. És megint nem állt mellém.
***
Aztán megjelent az a bizonyos portré.
– Beszélek vele – mondta Gábor, Irén Jakab fényképét nézve.
– Nem – feleltem keményen. – Most én fogok beszélni vele.
A szemében valami olyasmi villant, ami félelemre emlékeztetett. Tudta, hogy alapvetően nyugodt természet vagyok, de ha sarokba szorítanak…
– Biztos, hogy kell ez? – próbált lebeszélni. – Leszedem a képet, és kész.
– Aztán? Holnap kitesz egy másikat? Vagy felállít az éjjeliszekrényre egy „A legjobb meny – Irén Jakab” feliratú szobrocskát? Nem, Gábor. Ennek most már véget kell vetni.