Az ágy fölötti falon egy új portré lógott. Közelebb léptem, és mintha jéghideg vízzel öntöttek volna le: nem a mi közös családi fotónk volt. Ő volt rajta. Az a nő, akinek a nevét is kerültem.
Irén Jakab. Gábor Molnár volt felesége. Mosolyog, virágcsokor a kezében. Sötét fa keretben – pont ugyanolyanban, mint amilyenben a nappaliban Gábor gyerekkori képei sorakoztak.
A homlokomhoz szorítottam a tenyerem. A két hónap, amit az anyós lakásában töltöttünk, minden nap tartogatott valami újat, de ez… ez már minden határon túlment. Elhomályosult előttem a kép, megindult velem a szoba, és lerogytam az ágy szélére.
– Boglárka Szabó! – szólt be Gábor a folyosóról. – Merre vagy?
Hang nem jött ki a torkomon. Hallottam, ahogy lerúgja a cipőjét, felakasztja a kabátját, ahogy végigmegy a folyosón. Aztán már ott állt a hálószobánk ajtajában.
– Mi történt? Teljesen elsápadtál.
Majd felnézett – és megmerevedett. A tekintete a portréra tapadt. Párszor pislogott, mintha nem akarná elhinni, amit lát.
– Ez meg micsoda? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha én magam tettem volna ki ezt a képet.
– Komolyan tőlem kérdezed? – remegett meg a hangom. – Tíz perce jöttem haza a munkából, és ezt a… lakásdíszt találtam itt.
Gábor a homlokát dörzsölte, mélyen felsóhajtott.
– Anya – mondta halkan, és úgy csengett a hangja, mint egy orvosi diagnózis.
***
Két hónappal korábban házasodtunk össze. Csendes, visszafogott esküvő volt – anyakönyvi hivatal, aztán egy kis vendéglőben ültünk le a barátainkkal. Se habos menyasszonyi ruha, se limuzin, se százfős vendégsereg. Pont ilyet szerettünk volna mind a ketten.
Az anyósom, Zsuzsanna Fenyő nem jött el az esküvőre.
– Kicsit rosszul van – magyarázta Gábor, de láttam rajta, mennyire bántja. Zsuzsanna Fenyő küldött egy üdvözlőlapot, benne boríték, a borítékban pénz.
Mégis volt bennem valami nyugtalanító érzés. Nem is megfogható rossz előérzet, inkább valami furcsa, halvány szorongás.
Az esküvő után rögtön szembesültünk a lakhatás kérdésével. Az én albérleti szobám egy több lakóra osztott lakásban egyáltalán nem felelt meg két embernek, pláne friss házasoknak. Gábornak régen volt saját garzonja, de egy évvel korábban eladta, hogy beszálljon a vállalkozásába – egy kicsi, de ígéretes háztartási gép-szerelő cégbe.
– Anyának háromszobás lakása van – mondta akkor Gábor. – Régóta mondogatja, hogy költözzek vissza. Laknánk nála, amíg összeszedünk egy kis pénzt, aztán bérelnénk valami sajátot.
Habozni kezdtem. Egy fedél alatt élni az anyósommal, akit alig ismerek?
– Gábor, hiszen alig beszéltünk vele valaha. A lagzi előtt is csak párszor láttam, akkor is futólag. Nem lesz ez furcán hirtelen odaköltözni hozzá?
– Lehet, hogy elsőre tényleg kicsit szokatlan – ismerte el Gábor. – De anya csak kívülről tűnik keménynek. Valójában jószívű. Csak meg kell szokni őt. Meg hát nem örökre szól. Másfél év, és összejön az önerő a lakáshitelhez.
Végül igent mondtam. Azt gondoltam, valahogy csak elsimítjuk. Felnőtt emberek vagyunk, majd csak megtanulunk együtt élni.
***
Az első igazi találkozásunk Zsuzsanna Fenyővel már a küszöbnél félresiklott. Úgy nyitott ajtót, mintha váratlanul toppantunk volna be, és nagyon rosszkor.
– Gyertek be – mondta szárazon.
Magas, egyenes tartású asszony volt, rövidre nyírt ősz hajjal. Szigorú tekintet, összeszorított ajkak. Házi köntösben is több tartás és méltóság volt benne, mint másokban egy estélyi ruhában.
Bevezetett minket a szobába – tágas helyiség, nagy franciaággyal és gardróbbal.
– Itt fogtok lakni – közölte. – Ez Gábor szobája. Minden ugyanúgy van, ahogy régen.
És tényleg: az egész olyan volt, mint egy kamaszfiú birodalma. Rockzenekaros poszterek a falon, repülőgép-modellek a polcokon. Csak a keskeny ifjúsági ágy helyett állt ott egy franciaágy – feltehetően Gábor már a kiköltözése előtt lecserélte, amikor eladta a saját lakását.
– Köszönjük szépen, Zsuzsanna Fenyő – mondtam őszintén. – Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért.
– Hívj csak anyának, anya Zsuzsannának – vágta rá. – Ne cifrázzuk itt ezekkel a „köszönöm, Zsuzsanna Fenyő” megszólításokkal. Család vagyunk.
Furcsa kezdés volt. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel közelebb enged magához, vagy épp távol tart. Végül csak bólintottam, és próbáltam barátságosan mosolyogni.