Pavel némán ült, a tekintete az asztallapon időzött.
– Tudod, mi sajog a leginkább? – szólalt meg végül Borbála Székely. – Nem az, hogy a mostohaanyám tolvajnak bizonyult. Régóta tiszta, hogy nem kedvel. Az fáj, hogy az a férfi, akiben a világon a legjobban bíztam, a férjem, cserben hagyott.
– Nem hagytalak cserben! Csak két malomkő közé szorultam!
– Nem, László Antal. Te döntöttél. Csak nem mellettem tetted le a voksodat.
Borbála felállt, és elindult a hálószoba felé. László Antal a nyomában:
– Borbála, beszéljük ezt át rendesen. Szólok anyámnak, és leveteti a hirdetést.
– Elkéstél, László Antal. Már levettem. Én magam. És feljelentést is tettem a rendőrségen, csalási kísérlet miatt.
– Micsoda?! Ezt nem tehetted!
– De igen, megtettem. És még valamit. Holnap felkeresek egy ügyvédet. Tanácsot kérek a válásról.
– Borbála, ne húzd föl így magad! Egy nyaraló miatt képes vagy szétverni a családunkat?
– Ez nem a nyaralóról szól. Az árulásról szól. Arról, hogy amikor bajba kerültem, anyádat választottad, nem a feleségedet. Arról, hogy két héten át a szemembe néztél, és hallgattál.
– Nem hazudtam! Csak… nem mondtam semmit!
– Ez egykutya, László Antal.
A következő napok szinte szótlanul teltek. László Antal visszaköltözött az anyjához, Borbála pedig a papírmunkába vetette magát. Amikor Irén Németh értesült a rendőrségi feljelentésről, forrt benne a düh. Folyton hívogatta a menyét, ingerült üzeneteket hagyott, azzal fenyegetőzött, hogy pokollá teszi az életét.
Borbála viszont nem hátrált meg. Az ügyvéd megerősítette: idegen ingatlan eladása hamis iratokkal bűncselekménynek minősül. A mostohaanya valós büntetésre számíthatott.
Egy hét múltán László Antal újra megjelent. Fáradtnak tűnt, beesett arccal, mintha napok óta nem aludt volna rendesen.
– Borbála, anya kész bocsánatot kérni. Beismeri, hogy hibázott.
– Bocsánatot? Ennyi után?
– Pánikban van a feljelentés miatt. Borbála, ne törd össze teljesen. Idős már.
– Idős asszony, aki megpróbált kirabolni. És aki egész életedben rángatott dróton.
– Ő az anyám!
– Én meg a feleséged vagyok. Vagy csak voltam.
László Antal lerogyott a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát.
– Borbála, szeretlek. Tényleg szeretlek. De az anyámat nem tudom megtagadni.
– Engem viszont meg lehet?
– Nem akartam senkit elárulni! Csak azt szerettem volna, ha mindenki boldog!
– Ez így nem működik, László Antal. Van, amikor választani kell. Te már választottál.
Borbála elhallgatott, majd halkan hozzátette:
– Sok mindenen túl tudtam volna tenni magam. De amikor kiderült, hogy két hete tudtál mindenről, és hallgattál… Mondd, hogyan bízhatnék benned ezután? Honnan tudjam, mit titkolsz még? Mit nem mondtál el?
– Semmit! Esküszöm, semmit!
– Én ebben már nem lehetek biztos. A bizalom elfogyott, László Antal. Nélküle pedig nincs család.
László Antal felpillantott:
– Adj egy esélyt, hogy helyrehozzam. Ráveszem anyámat, hogy lépjen hátra. Elköltözünk egy másik városba, jó messzire tőle.
– Tényleg elhiszed, hogy képes lennél otthagyni anyádat, és velem új életet kezdeni?
László Antal megtorpant, és ez a néhány másodperces csönd önmagában válasz volt.
– Látod – mosolyodott el keserűen Borbála. – Te magad sem hiszel abban, amit mondasz.
– De megpróbálom! Csak adj egy kis időt!
– Az anyád egész életedben a zsinórokat rángatta. Ő döntötte el, hova menj egyetemre, milyen munkát vállalj, kikkel barátkozz. Azt hittem, amikor összeházasodunk, ennek vége lesz. De csak rosszabb lett. Bennem riválist lát, aki veszélyezteti a hatalmát fölötted.