Pavel némán ült, tekintete az asztalon heverő papírokra tapadt.
— Nem tudom, mit mondjak… — suttogta végül. — Talán… talán megegyezhetnénk másképp. Nézd, abból a pénzből vehetnénk egy lakást a belvárosban…
— Nem! — vágott a szavába Borbála Székely. — Erről szó sem lehet. Ez a telek az én nevemen van, az én pénzemből vettük, és az én szüleim segítettek hozzá. A tiédhez senkinek semmi köze, sem az anyádnak, sem a csodás „embereinek”.
— De hát a feleségem vagy… — kezdte bizonytalanul László Antal.
— Pontosan. A feleséged, nem pedig a családotok közös pénztárcája. Nem vagyok köteles eltartani a rokonaitokat.
Pavel lassan felemelte a fejét:
— Mit akarsz most?
— Először is — Borbála Székely mély levegőt vett, hogy visszafojtsa a remegést a hangjában —, azt akarom, hogy azonnal felhívd az anyádat, és mondd meg neki: a telek nem eladó. Sem most, sem később. És hogy többé még csak eszébe se jusson a nevemben intézkedni.
— Ő ezt nem fogja könnyen elfogadni… — motyogta a férfi.
— Ez engem már nem érdekel. Másodszor: minden, a telekre vonatkozó iratot visszaveszek tőle. Nem akarom, hogy akár egy fénymásolat is nála maradjon.
— Daria…
— És harmadszor — folytatta rendíthetetlenül —, szeretném érteni, kivel élek egy házban. A férjemmel, aki kiáll mellettem, vagy az anyja kisfiával, aki mindenben engedelmeskedik? Mert ezt most pontosan így látom.
— Ez igazságtalan… — szorította ökölbe a kezét Pavel. — Két tűz közé kerültem.
— Nem, László — lassan ejtette ki a nevét Borbála Székely. — Nem két tűz közé kerültél, hanem választanod kell: tiszteletben tartod-e a feleségedet, vagy lemondasz róla az anyád kedvéért. Nem én sodortalak ebbe a helyzetbe, hanem ő.
Pavel hosszasan hallgatott, mintha a megfelelő szavakat próbálná összekaparni.
— Mit akarsz, mit mondjak most? Szeretem az anyámat… és téged is.
— Az anyádat senki nem kéri, hogy ne szeresd — felelte halkan, de keményen Borbála Székely. — Azt kérem, hogy ne engedd, hogy hazudjon neked, és főleg ne az én káromra. Ez a minimum.
A férfi a telefonja után nyúlt, néhány másodpercig bámulta a kijelzőt, mintha időt akarna nyerni, aztán mégis tárcsázott.
— Anya… — a hangja fáradtnak, megtörtnek hallatszott. — Beszélnünk kell. Igen, most. Nem, nem holnap. A telekről… Igen, arról. Nem, anya, nem lesz eladva. Nem, nem érdekelnek a magyarázataid. Nem lépted át a határt, hanem átrohantál rajta. Az a telek Borbála nevén van. Igen, az ő tulajdona. Nem, nem fog aláírni semmit. És én sem.
A férfi hallgatott egy darabig, az anyja hangja átszűrődött a készüléken, idegesen, hisztérikusan hadart, de a szavak értelme nem volt kivehető. Pavel végül félbeszakította:
— Elég. Ha tényleg akarsz velem beszélni, akkor ezt normálisan fogjuk megtenni. De a telek ügye le van zárva. Igen, végleg. Szia.
Letette a telefont, és úgy ült ott, mintha hirtelen éveket öregedett volna.
— Boldog vagy most? — kérdezte keserűen. — Összevesztem az anyámmal miattad.
— Nem miattam — javította ki fáradtan Borbála Székely. — Hanem a tisztesség miatt. Ha ez vigasztal: nem kívántam, hogy ide fajuljon. De ő lépte át a határt, nem én.
— Akkor most mi lesz? — Pavel a papírokra nézett, majd a feleségére. — Ezt… hogy fogjuk helyrehozni?
— Velem? — kérdezett vissza a nő. — Velem vagy vele?
A férfi összerándult:
— Mindkettővel.
Borbála Székely lassan összeszedte az asztalon heverő iratokat, gondosan dossziéba tette őket, mintha ezzel is jelezné: ez az ügy az ő oldaláról lezárult.
— Az anyáddal te beszélsz tovább — mondta higgadtan. — Ez a te feladatod, nem az enyém. Ami pedig kettőnket illet… időre van szükségem. Hogy átgondoljam, egyáltalán van-e még közöttünk bizalom.
— Azt akarod mondani, hogy… el akarsz válni? — sápadt el Pavel.
— Azt akarom mondani, hogy most ne beszéljünk a válásról. Nem dühből akarok dönteni. De mondd meg őszintén: ha nem veszem észre azt a hirdetést, szóltál volna nekem valaha?
Pavel szeme elárulta a választ, mielőtt a szája kinyitott volna.
— Nem tudom… — préselte ki magából. — Talán… talán reméltem, hogy magától megoldódik.
— A dolgok ritkán oldódnak meg maguktól — rázta meg a fejét keserű mosollyal Borbála Székely. — Inkább elmérgesednek.
Felállt.
— Ma éjjel a vendégszobában alszom. Szükségem van egy kis csendre. Te pedig gondold át: valóban két tűz közé kerültél-e, vagy egyszerűen féltél kiállni azért, akit a feleségednek hívsz.
Nem várta meg a választ. Lassan kiment a konyhából, a mögötte becsukódó ajtó halk kattanása élesebben hasított a csöndbe, mint bármilyen kiabálás.