— Ne csinálj ebből akkora tragédiát, Borbála Székely — legyintett Irén Németh. — Senki nem „a hátad mögött” intézett semmit. Egyszerűen eljött az ideje, hogy ésszerűen rendelkezzünk ezzel az ingatlannal.
— „Rendelkezzünk”? — Daria hangja megkeményedett. — Irén Németh, úgy emlékszem, a nagymamám nekem ajándékozta azt a nyaralót. Nem a „családjuknak”, nem László Antalnak, hanem nekem személyesen.
— Ugyan már, kedvesem, ne kapaszkodj ennyire a formalitásokba — sóhajtott türelmetlenül a mostohaanyja. — Igen, hivatalosan a neveden van. De gondolkozz józan ésszel: ki csinált ott mindent? Ki újította fel, ki húzta fel azt a szép pergolát, ki lapátolta a havat, javította a kerítést? Az én fiam. Te csak jártál oda pihenni.
— Tehát az, hogy én takarítottam, festettem, kertészkedtem, az szerinted nem munka? — Daria érezte, hogy remeg a hangja. — Az, hogy évekig fizettem az adót, a közüzemi számlákat, az nem számít?
Irén Németh türelmetlenül megvonta a vállát.
— Nem erről beszélünk. Az életben néha kompromisszumokat kell kötni. Nektek most pénzre van szükségetek, így döntöttünk, hogy eladjuk a telket. Ez mindenkinek a javát szolgálja.
— „Nekünk”? — Daria elnevette magát, de a nevetés inkább hangzott fuldokló zokogásnak. — Nekem senki nem szólt arról, hogy „nekem” szükségem lenne pénzre. És mióta dönt maga helyettem, hogyan rendelkezzek a tulajdonommal?
— Nem az én ötletem volt, ha már tudni akarod — húzta ki magát Irén. — László Antal javasolta. Ő érti, milyen nehéz most a helyzet. Hitelek, árak az egekben… Azt mondta, jobb, ha most gyorsan, jó áron eladjuk. Én csak segítettem neki elintézni a dolgokat. Nem vagy jártas az ilyesmiben, Borbála, valakinek kézbe kellett venni az ügyet.
— „Jó ár”? Féláron hirdette meg! — Daria szinte kiáltott. — Ez már-már lopás!
— Gyors eladás esetén mindig enged az ember az árból — legyintett a mostohaanyja. — Minél előbb túl akarunk esni az egészen, annál jobb. Utána majd vesztek magatoknak valami praktikusabbat, közelebb a városhoz. Vagy rendezitek az anyagi helyzeteteket. Ez már a ti dolgotok lesz.
Daria néhány másodpercig némán állt, próbálva felfogni a hallottakat.
— Tehát maga teljesen természetesnek tartja, hogy a tudtom nélkül meghirdeti a nagymamám házát, mintha a sajátja lenne? — végül lassan, tagoltan kérdezte. — És még magyarázkodni sem érzi szükségét?
— Nem kell ezt így felfújni, drágám. Minden papír el lesz intézve, ahogy kell. A vevőnek úgyis át kell majd írnunk mindent. Addig pedig… — elmosolyodott azzal a hideg, szeméig soha el nem érő mosolyával — …addig hagyd azokra a döntéseket, akik értenek hozzá.
Daria ekkor értette meg igazán, mennyire ki van zárva ebből a „családból”, amelyre Irén Németh olyan szívesen hivatkozott. És hogy most már nemcsak a férjével kell beszélnie, hanem egy ügyvéddel is.