Margit felemelte a kezét, elhallgattatva.
Lassan elővett a táskájából egy borítékot.
– „Tudod, mi ez? DNS-teszt. A baba nem a tiéd, András.”
A férfi arca elsápadt.
– „Ez lehetetlen… Veronika azt mondta…”
Margit keserűen felnevetett.
– „Megvetetted a lányomat, mert kislányt várt. Kidobtad őt, hogy spórolj pár forintot. Ennél a nőnél pedig szórtad a százezreket. Miért? Hogy más gyerekét neveld? Az élet pontosan visszaad mindent.”
Összepakolta a papírokat és elindult kifelé.
Mielőtt kilépett, még egyszer visszanézett:
– „Júliának nincs baja. Egy gyönyörű kislányt szült, egészséges, és már van édesapja. Csakhogy ez az ember többé nem te vagy. Sem neki, sem az unokámnak nincs szüksége egy ilyen gyávára, mint te.”
Az ajtó becsapódott mögötte.
András egy székre esett, fejét a kezébe temette. A folyosón felsírt egy újszülött – ugyanaz a hang, amely néhány órája még csodának tűnt.
Most kegyetlen gúnyként hasított belé.
Néhány héttel később felhívták a klinikáról: több mint kilencszázezer forintos tartozást kellett rendeznie.
Veronika eltűnt. A lakást, amit neki vett, zárolták. A számlák kiürültek. A büszkesége porrá lett.
Közben Hajdúhadházban Júlia lassan erőre kapott.
A délutáni napfény aranyra festette a határt, és Margit csendesen figyelte, ahogy lánya a kisbabát ringatja.
– „Látod, kislányom? Az élet mindig rendet tesz. Neked szeretet jutott… neki meg csak a bűntudat.”
Júlia homlokon csókolta a kislányt, és a könnyein át elmosolyodott.
A szél puhán susogott a fák között, és hosszú idő után először szabadon lélegzett.