– Andrea Farkas, öt perce van összeszedni a személyes holmiját. Az új tulajdonos nem szeret várni.
A biztonsági őr egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, és gondosan kerülte a tekintetét. Andrea végighúzta a kezét a fa íróasztal lapján – ez volt az utolsó darab abból az életből, amely most végképp lezárult. A tömör tölgyasztalt még ő maga választotta, amikor megnyitotta az első kávézóját. Akkor, öt évvel korábban, Dávid Katona még lelkesedéssel állt a tervei mögött.
– Legalább fél órára lenne szükségem – a hangja nyugodtan csendült, noha belül minden remegett.
– Nagyon sajnálom, de…
– Értem. Mindjárt összepakolok.
Kinyitotta az íróasztal alsó fiókját. Egy egyszerű keretben közös esküvői fotójuk nézett rá. Most már úgy tűnt, mintha a férje mosolya a kezdetektől hazugság lett volna. Andrea határozott mozdulattal a kartondobozba hajította a képet.
Tizenöt év házasság sűrűsödött bele ebbe a negyedórába. Ennyi idő kellett Dávidnak, hogy bejelentse: elválik, és elveszi a huszonöt éves, marketingosztályon dolgozó Nikolett Baloghot. „Érted, szükségem van friss lendületre, fiatal energiára, új gondolatokra” – a mondatai még mindig ott visszhangoztak Andrea fejében.
Gondosan a dobozba rakott néhány irattartót, a határidőnaplóját és a kedvenc bögréjét. A többit itt kell hagynia – mostantól minden az új tulajdonosé. Annak az embernek a kezére játszotta át titokban a családi vállalkozás irányító részvénycsomagját, akiről Andrea addig semmit sem tudott.
– Drága Andrea Farkas! – az ajtóban feltűnt a szomszéd butikból Eszter Horváth. – Most tudtam meg! Ez borzalmas!
Eszter szokás szerint pukkadásig volt álságos együttérzéssel. Andrea tisztán fel tudta idézni, ahogy a céges bulikon Eszter hízelgő mosollyal legyeskedett Dávid körül, aztán a sarokban összesúgott másokkal: „hát, Andrea Farkassal nem megy nekik valami fényesen”.
– Köszönöm, Eszter. Megoldom.
– Persze, persze! Te erős nő vagy. Csak azon gondolkodtam… talán szükséged lenne egy igazán jó ügyvédre? Van egy ismerősöm, arany ember! Károly Németh, ő…
– Eszter Horváth, lejárt az idő – vágott közbe az őr.
Andrea felkapta a dobozt, és elindult kifelé. Még egyszer végignézett a barátságos irodán, ahol annyi órát töltött azzal, hogy felépítse a közös vállalkozásukat Dáviddal. Vagyis ami valaha közös volt.
Odakint finom, szinte alig látható eső szemerkélt. Andrea a hátsó ülésre tette a kartondobozt abba az autóba, ami az egyetlen volt, amit a férfi „nagylelkűen” meghagyott neki a válás után. Beült a vezetőülésbe, és aznap először engedte meg magának, hogy sírjon.
Megrezdült a telefonja – üzenet Dávidtól: „Remélem, mindent elvittél. Hétfőtől felújítás kezdődik a kávézóban. Nikolett már rég mondja, hogy a berendezés teljesen elavult.”
Andrea olyan erővel szorította meg a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjpercei. Öt éven át a szívét-lelkét belerakta ebbe az üzletbe. Minden apró részlet, a bútoroktól az étlapon szereplő utolsó italig – mindent ő talált ki, ő hangolt össze. És most jön egy törtető fiatal nő, és mindent szétcincál, átformál?
Nem. Ezt nem fogja tétlenül nézni.
Letörölte a könnyeit, és határozott mozdulattal bepötyögött egy számot.