Reggel orvost hívott magához. Sokáig beszélgettek, aztán az orvossal együtt bejött a kórterembe egy férfi, utána egy nő, körberakták műszerekkel, megvizsgálták, levették a szükséges mintákat…
Mire Henrietta Farkas megérkezett, Mária Varga ragyogott.
– Kicsim, műtétet ajánlottak fel nekem!
– Tényleg? – Henrietta elkerekedett szemmel nézett rá, aztán leült az ágya szélére, és megfogta a kezét. – De hát maga mondta, hogy…
– Igen, én is ezt hittem. Nekem is azt mondták. Tegnap viszont a doki közölte, hogy mégis van esély – kicsi ugyan, de van. Tudd meg, te vagy a legjobb és legfényesebb dolog, ami valaha az életemben történt.
Henrietta letörölte a könnyeit – szívből kedvelte ezt a beteget, volt benne valami különös tartás, belső erő.
– Mikor lesz a műtét?
– Holnap, a délutáni órákban, drága Henriettám. Megkérhetem valamire?
A lány gyorsan ismét letörölte a szemét.
– Persze, mondja, amire csak szüksége van.
Mária közelebb intette, egészen a füléhez hajolt, és suttogni kezdett. Henrietta szemöldöke egyre magasabbra szaladt.
Aztán felnézett rá, és szinte rajongva szólalt meg:
– Maga hihetetlen! Mindent el fogok intézni!
***
Másnap a kórház folyosóján kisebb menet vonult végig. Az ügyeletes orvos igyekezett feltartóztatni őket, de esélye sem volt.
– Nem fogja fel? – hadarta az élen haladó férfi. – Ma vagy holnap anyám úgyis meghal. Utána fél évet kell várni, mire a hagyatéki végigmegy, viszont a végrendelettel minden sokkal egyszerűbben, gyorsabban megy. Csak pár perc az egész, a szöveg már készen van, és a közjegyző is itt van velünk. Két perc, és eltűnünk!
Az orvos hirtelen lehiggadt.
– Á, ha közjegyzőről van szó, akkor természetesen, fáradjanak be.
Gábor Takács oda sem figyelt erre a fordulatra, lendületesen kitárta a kórterem ajtaját, belépett – majd hirtelen megtorpant. Utána szinte berobbant Eszter Nagy is, és ő is megmerevedett. A közjegyző a válluk fölött bekukucskált, és csak ennyit tudott kinyögni:
– Elnézést… ki is haldoklik itt pontosan?
Mária Varga az ágyban fekve próbált tartani magát: nehéz volt, de összeszedte minden erejét. Finom smink volt rajta, gondosan megcsinált frizura, és egy drága, selyem háziköntös. Henrietta éppen felolvasott neki. Amikor Mária megpillantotta őket, felkiáltott:
– Jaj, gyerekeim, megjöttetek! Micsoda öröm!
Gábor zavartan megszólalt:
– Anya, mi van veled? Hiszen neked már haldokolnod kéne!
Ugyanilyen tanácstalan arckifejezéssel nézett Eszterre is. Mária elmosolyodott:
– Hát temetni jöttél, fiam?
– Nem… Na jó, látom, hogy jobban vagy, de azért nem hiába fizettük ki a közjegyzőt. Itt a végrendelet, csak alá kell írnod.
Mária meglepetten vonta fel a szemöldökét, és széttárta a karját:
– Mégis minek?
– Hogy utána ne legyen semmi macera…
– Nem is lesz semmiféle macera!
Nagy nehezen felült, a gyerekeire nézett, és tisztán, érthetően mondta:
– Végrendelet már van. Megírtuk, hitelesítették, és a ti nevetek egyáltalán nem szerepel benne.
Elfordította a fejét. Tisztán hallotta, ahogy Eszter visítozni kezd, a legocsmányabb szavakkal illeti, ahogy a fia káromkodik, ordít; de a biztonságiak hamar kivezették őket a kórteremből. Az orvos odalépett:
– Mária Varga, indulnunk kell.
Mária Henriettára pillantott. A lány megint a szemét törölgette.
– Figyelj rám, kislányom, most te vagy a legközelebbi emberem ezen a világon. Többet tettél értem, mint bárki más, te adtál nekem okot rá, hogy újra élni akarjak. Ha mégsem jönnék vissza, ha nem élném túl, kérlek, teljesítsd anyám álmát, nagyon kérlek! A végrendelet rólad szól, minden a nevedre kerül, lesz hozzá eszközöd, lehetőséged. Akár minden nap elmehettek Párizsba, ha kedvetek tartja!
Máriát a folyosón végigtolva vitték a műtő felé. Henrietta eddig dermedten nézett utána, aztán hirtelen megindult, és futva utolérte a hordágyat.
– Itt várom magát, megvárom – szólalt meg elcsukló hangon. – És Párizsba hárman fogunk menni, a következő szünetben, ezt ígérem!
Három hónappal később Henrietta Farkas, Petra Bíró és Mária Varga együtt álltak a Champ de Mars-on, és ámulva nézték az Eiffel-tornyot. Előttük egy teljesen új élet nyílt meg – olyan emberek között, akiket nem a vér, hanem a lélek rokonsága kötött össze.