Henrietta Farkas felnevetett.
– Ugyan, mit beszél? Hiszen ez semmiség az egész! A legfontosabb úgyis az egészség. Szörnyű, amikor valaki nem lehet igazán egészséges.
Mária Varga azon az éjszakán alig aludt, hajnalra azonban megszületett benne, mit kell tennie. Mire Henrietta megérkezett, már várta. A beszélgetést óvatosan, messziről indította:
– Henrietta, most nagyon leterhel a tanulás?
Henrietta elmosolyodott.
– Nem, most szünet van. A vizsgaidőszak jól sikerült.
– Van álmod? Olyan igazi, nagy álom?
Henrietta leült mellé, felvett egy tányér töltött káposztát, kissé megfújta, és Mária felé nyújtotta. Ő engedelmesen enni kezdett, és közben döbbenten vette észre, hogy már gondolkodás nélkül, magától teszi.
– Persze, hogy van. Minden embernek szüksége van álomra. Nélküle nem lehet élni. Gyerekkorom óta vágyom arra, hogy elvigyem anyukámat Párizsba. Igen, igen, pont oda, Párizsba, ne nevessen! Anyu élete nagy részében csak dolgozott, mindig másokért élt, és soha nem jutott el sehová külföldre. Amikor ötéves voltam, ünnepélyesen megígértem neki, hogy ha felnövök, elutaztatjuk Párizsba. És ezt be is fogom tartani! Ha elvégzem az egyetemet, elhelyezkedem valahol, akkor összegyűjtöm a pénzt, és elviszem. Bármi áron.
Mária gyengéden megszorította a kezét.
– Kétségem sincs, hogy megvalósítod. De én most munkát szeretnék neked felajánlani.
– Munkát? – nézett rá meghökkenve Henrietta.
– Igen, munkát. Légy a „unokám”. Igazi, kedves, gondoskodó unoka. Nemsokára meg fogok halni, és nem szeretnék teljesen egyedül elmenni. A gyerekeimnek semmit sem jelentek, nekik csak a pénzem kell. Jól megfizetném ezt neked és édesanyádnak, bőven elég lenne belőle a párizsi útra is.
Henrietta szinte ijedten nézett rá.
– Ezt nem gondolhatja komolyan! Hogy lehet ilyesmit pénzért csinálni? Nem kérek semmilyen fizetséget! Szívesen leszek a „unokája” magamtól is… Kérem, ne is emlegessen pénzt azért, hogy valaki törődik magával, vagy szereti. Nem minden eladó és nem minden megvehető.
Mária szomorúan figyelte, és arra gondolt, hogy a lány még túl fiatal ahhoz, hogy ismerje az élet árnyékos oldalát.
Innentől kezdve Henrietta szinte naponta felbukkant nála. Mária alig győzte elfogyasztani a finomságokat, amiket hozott, és hálálkodni a melegségért, amit kapott. Egy alkalommal megpróbált Petra Bíróval is szóba hozni valamilyen anyagi ellentételezést a gondoskodásért, de Petra úgy nézett rá, hogy Máriának menten elment a kedve attól, hogy tovább feszegesse a témát.
Henrietta egész halom könyvet, szakirodalmat cipelt be; együtt böngészték, milyen gyakorlatokat írnak elő Mária betegségénél, milyen étrend ajánlott. A kezelőorvos gyakran csak a kezét tárta szét, és azt mondogatta: előfordul, hogy a törődés és az élni akarás többet ér, mint az orvosság.
És valóban: Mária érezhetően jobban lett, sőt rajtakapta magát, hogy időnként mosolyog. Régen, borzasztóan régen nem mosolygott már. Eszével persze tudta, hogy Henrietta hivatalosan senkije, mégsem volt jelenleg senki, aki közelebb állt volna hozzá, mint Henrietta és Petra. Egyik este benézett hozzá a kezelőorvosa.
– Mária Varga, szeretnék beszélni magával.
– Hallgatom, doktor úr.
Az orvos tétovázott egy kicsit, mintha a megfelelő szavakat keresné.
– Mária, ideje lenne újra elővennünk a műtét kérdését.
Mária ránézett, szemében őszinte döbbenettel.
– De hát azt mondta, már semmi értelme, túl késő.
– Valóban, egy hete még ezt mondtam. Most viszont más a helyzet: az esélyek továbbra sem nagyok, de mostanra sokkal jobb az általános állapota, megerősödött a szervezete. Ez már önmagában egy lehetőség.
– Gondolkodhatom rajta?
– Igen, de kérem, ne túl sokáig.
Mária egész éjjel az életét forgatta magában, a rossz emlékeket és a jó pillanatokat egyaránt. A kérdésre, hogy akar-e élni, a válasz egyértelműen igen volt. De hogy akar-e esetleg hosszú időre tehetetlen, ágyhoz kötött betegként tengődni – arra már határozott nemmel felelt magában.