– Jaj, elnézést, felébresztettem? Átjövök inkább később – szabadkozott a lány, kezében felmosónyéllel és vödörrel.
– És Petra?
Itt rendszerint Petra takarított – halk szavú, kedves asszony, a kórház egyik takarítónője. Mária nem tudta, dolgozik‑e rajta kívül más is ezen a szinten, de őt látta állandóan. Csak ma nem.
– Anyu egy kicsit lebetegedett, most én segítek be helyette – magyarázta a fiatal lány, miközben a felmosó után nyúlt.
– Hát persze, drágám – mosolyodott el Mária Varga, és jólesően nézte a lány rutinos, fürge mozdulatait.
Letörölte a könnyeit, és minden egyes suhintásnál azt érezte, mintha az élet mégis tovább folyna, itt, ebben a kórházi folyosóban. Olyan volt, mint amikor az ember egy pillanatra friss levegőhöz jut – semmiségnek tűnik, mégis reményt ad.
A lány gondosan takarított, és Mária arra gondolt: talán tényleg nem volna szabad feladnia, talán még visszatérhet minden a rendes kerékvágásba.
– Hozzak magának valamit? Vegyek valamit a boltban? – kérdezte a lány, amikor észrevette, hogy Mária sír.
Mária letörölte az arcára gyűlt könnyeket.
– Nincs szükségem semmire, kincsem, köszönöm – felelte halkan.
A lány tanácstalanul nézett rá.
– Akkor miért sír? Tudja mit, majd benézek magához este! Hozok palacsintát, épp ma akartam sütni. Ne búslakodjon!
Kisuhant a kórteremből. Mária Varga csak ekkor döbbent rá, hogy el sem kérdezte a nevét.
Estére különösen ránehezedett a magány. Már majdnem bekapcsolta a telefonját, de aztán félretolta: Eszter Nagy sem, Gábor Takács sem fog vele beszélni, akármit is csinál.
Kinyílt a kórterem ajtaja.
– Na, megjöttem! – szólalt meg egy ismerős hang.
Mária Varga meglepetésében még feljebb is tudta tornázni magát a párnán.
– Maga az?
– Megígértem, nem? Egyébként Henrietta Farkas vagyok – mutatkozott be a lány, miközben tányérokat vett elő, és szépen sorba rakta az éjjeliszekrényen.
Mária mélyen beszívta a friss, házi palacsinta illatát, meg valami másét is – valami nagyon rég nem érzettet.
– Nem jövök rá, mi illatozik így…
– Eperlekvár! Meg hoztam egy kis tejfölt is. Maga hogyan szereti inkább? Itt egy falat palacsinta – tejföllel kérni vagy lekvárral?
Henrietta óvatosan a szájához emelte a palacsintát. Mária észre sem vette, és már csaknem egy egész tányérra valót megevett.
– Jaj, egy falat sem megy le több! – kiáltott fel végül.
– Rendben, elég volt mára – mosolygott Henrietta.
– Drága gyermekem, te valóságos kis angyal vagy!
Mária megint elsírta magát.
– Kérem, ne sírjon – simított végig finoman a karján Henrietta. – Higgye el, minden rendeződni fog. A legfontosabb, hogy higgyen benne, és persze hogy rendesen egyen. Különben honnan lenne ereje felépülni? Most pihenjen, aludjon, holnap megint beugrom anyu helyett. Úgyhogy találkozunk!
Másnap Mária valóban valamivel jobban érezte magát. Amennyire tudta, rendbetette a haját. Amikor Henrietta megjelent a felmosóval, mintha hirtelen kisütött volna a nap – valami melegség költözött a szívébe.
Mária mindent kifaggatott Henriettáról. A lány egyetemre járt, mellette pedig igyekezett támogatni az édesanyját. Az apja akkor halt meg, amikor még egészen kicsi volt, Henrietta egyáltalán nem emlékezett rá.
– Kicsim – szólalt meg Mária Varga, az asztalon kihűlő palacsintákra pillantva –, fogd el ezeket a pénzeket, van nálam egy kevés. Hiszen te vetted a hozzávalókat, dolgoztál is vele.
Henrietta zavarba jött, de Mária ragaszkodott hozzá. Abban a pillanatban valami egészen régi érzés tért vissza közéjük: olyan volt, mintha újra barátság kezdene kibontakozni, amiről Mária már szinte megfeledkezett. Ettől rögtön könnyebb lett a lelke. Henrietta felnevetett.