– Gábor Takács, ma bejössz? – kérdezte halkan Mária Varga.
– Anya, pontosan tudod, mennyi dolgom van. Két ember helyett dolgozom: magamért meg helyetted is – felelte Gábor Takács. – A nővérem meg semmit nem ért az üzlethez, tőle aztán semmi segítségre nem lehet számítani!
– Túl sokat vársz el tőle, ő most már anya, egészen más kötelességei vannak! Egyébként meg mivel vagy te annyira elfoglalva a cégnél? Ott minden megy a maga útján. Nem muszáj mindig személyesen ott ülnöd. István Papp mindent kézben tart.
– A te nagyra tartott István Pappod – szakította félbe csöndesen a fia – rég idejétmúlt. Én azt szeretném, ha adnál egy meghatalmazást, és akkor szépen kirúgnám ezt a vén nyugdíjast.
Mária Varga keskeny vonallá préselte ajkait.
– Nem, fiam, István Pappban talán még magamnál is jobban bízom.
Gábor Takács már szinte visítva fakadt ki:
– Az nem számít, hogy én vagyok a fiad? Nekem kellene itt mindent irányítanom, nem ennek az öreg csotrogánynak!
A vonal túlsó végén csak a szakadozott sípszó maradt. Mária Varga visszahanyatlott a párnára. Teljesen kimerült attól a néhány perces beszélgetéstől. A kórházba a gyerekei hozták be.
Sokáig próbált otthon dacolni a betegséggel, de a küzdelem reménytelennek bizonyult. Végül felhívta a gyerekeit, és csak amikor kimondta, hogy már nagyon kevés ideje van hátra, akkor méltóztattak megjelenni.
Rövid tanácskozás után döntöttek: két órán belül már bent is feküdt a klinikán. Hiába könyörgött az anyjuk, hagyják otthon, hadd töltse az utolsó napokat a gyerekei között, mintha meg sem hallották volna. Csak amikor már a kórteremben feküdt, esett le neki, hogy senki nem készül visszajönni hozzá; egyszerűen kivárják, amíg meghal.
Amikor a gyerekei már felnőttek, mindannyian nagykorúak voltak, Mária Varga másodszor is férjhez ment. Új férjének volt egy kisebb cége. Saját gyereke nem volt, Mária Varga gyerekei már kirepültek, az asszonynak pedig hirtelen rengeteg szabadideje akadt.
Fejest ugrottak a munkába. Nem sokkal később azonban a férje váratlanul meghalt, és Mária Varga egy komoly vállalkozás egyedüli tulajdonosaként maradt magára.
A gyerekek persze a pénzügyi támogatást szívesen elfogadták, de csak úgy, minden ok nélkül soha nem ugrottak be hozzá. Amikor Mária Varga megbetegedett, még meg is örült titokban: „Na most majd mellettem lesznek, nem hagyják magára a beteg anyjukat” – biztatta magát. Megjelentek, aztán eltűntek, mintha soha nem is lettek volna, miközben Mária Varga egészségi állapota egyre gyorsabban romlott.
Az orvosok nem mondtak ki semmi konkrétat, de a tekintetükből pontosan látta, hogy csodákra már nem érdemes számítani. Csak feküdt, életének állomásai peregtek a fejében, ő pedig türelmesen várta a halált. A fia utolsó hívása után olyan erős lett benne a vágy, hogy örökre elnémítsa a külvilágot, hogy utolsó erejével kikapcsolta a telefonját.
István Papp többször is bejött hozzá, elmesélte, hogy Gábor Takács mindenáron át akarja venni az irányítást a cég fölött, teljesíthetetlen utasításokat osztogat, és azt hajtogatja, hogy hamarosan mindenki a feje tetejére áll majd, mégsem figyel rá senki. Mária akkor, szorosan megfogva a régi családi barát kezét, így szólt:
– Tarts ki, István. Ha én már nem leszek, hadd törjön-zúzzon Gábor Takács, amennyit csak akar.
– Mária, ugyan már, milyen az, hogy „nem leszel”? A te korodban még korai a halálról beszélni.
– Eljött az ideje, István, érzem, hogy eljött.
– Neked most inkább egy kis felrázásra lenne szükséged, Mária, arra, hogy szeressenek, foglalkozzanak veled, és akkor eszedbe sem jutna a halál.
Mária becsukta a szemét, és szinte áhította, hogy egyszerűen vége legyen mindennek. Kibírhatatlan volt belegondolni, hogy a saját gyerekei, a hús-vér családja lesik, mikor hal meg végre.
Már éppen elszenderedett volna, amikor furcsa, egyenletes susogást hallott. Kinyitotta a szemét, és egy alig felnőtt lányt pillantott meg, aki rémülten meredt rá.
– Jaj, elnézést, felébresztettem? – szólalt meg bizonytalanul a lány.