A magánéletében zajló családi játszmák ezek után még visszataszítóbbnak tűntek: mintha ő szorgalmasan építene egy hidat, miközben valaki a háta mögött csendben kifeszíti alóla a deszkákat, majd mindezt gondoskodásnak nevezi.
Pontban hatkor megszólalt a csengő. Hosszan, határozottan. Úgy, ahogy azok nyomják meg, akik számára az ajtó csak formaság, nem pedig határ.
Eszter ajtót nyitott.
Katalin állt a küszöbön világos kabátban, gondosan összerendezve, azzal a kifejezéssel az arcán, amely azt sugallta: nem vitatkozni jött, hanem rendet tenni. Mögötte András, kissé görnyedten, mint egy kisfiú, akit az igazgatói irodába kísérnek bocsánatot kérni.
— Jó estét — mondta az anyós, és válaszra sem várva belépett. — Remélem, sikerült lehiggadnod.
— Nem szoktam megnyugodni, ha valaki el akar venni tőlem valamit — felelte Eszter egyenletes hangon, majd becsukta mögöttük az ajtót. — Menjünk a konyhába. Ott könnyebb őszintének lenni.
András némán követte őket. Eszterben villámként hasított át a felismerés: felnőtt férfi, mégis úgy lépdel, mint egy diák felelés előtt — vállai beesve, tekintete a padlón, kezei tétován lógnak.
A konyhában Katalin leült egy székre, körbenézett a tűzhelyen, a munkalapon, az új vízforralón.
— Minden olyan… alapos nálad — jegyezte meg. — Szereted a kényelmet.
— Azt szeretem, amiért megdolgoztam, és amit én fizettem ki — válaszolta Eszter.
Az anyós halványan elmosolyodott, azzal a mosollyal, amely rendszerint egy kellemetlen mondat előszobája.
— Eszter, nem az ellenséged vagyok. Azt akarom, hogy ne szakadjon szét a család. Gondolj bele: ha András elmenne, neked sem lenne könnyű. Egy nő egyedül…
— Katalin — vágott közbe Eszter nyugodtan. — Kérem, hagyjuk a rémtörténeteket. Felnőtt ember vagyok, dolgozom, fizetem a lakást. Csak akkor lenne nehéz, ha mások szabályai szerint kellene élnem.
András megköszörülte a torkát.
— Eszter, anya csak…
— Csak intézkedni jött — fejezte be helyette Eszter.
Katalin bólintott, mintha ez elismerés volna.
— Igen, intézkedni. Mert ti ketten nem teszitek. Úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Az egyik hallgat, a másik mar. Közben Gábornak lakhatás kell.
— Akkor béreljenek neki lakást — felelte Eszter higgadtan. — Úgyis szeretnek segíteni.
— Nincs fölös pénzünk — vágta rá Katalin azonnal. — Neked viszont van.
Eszter kissé összehúzta a szemét.
— Végre kimondtuk a lényeget.
Az anyós előrehajolt, hangja bizalmaskodóbb lett, minden szava finoman irányított.
— Eszter, a lakás úgyis a családban marad. Nem idegenek vagyunk. Írassuk Gábor nevére… ideiglenesen. Hogy talpra állhasson. Később visszakerül hozzád. Csak adminisztráció.
András összerezzent, mintha most hallaná először ezt a változatot.
— Anya… te azt mondtad, csak lakna itt…
— András, ne szólj közbe — csattant fel Katalin, hátra sem fordulva. — Felnőttek beszélnek.
Eszter a férjére nézett.
— Felnőttek? András, te most hol állsz? Hallod egyáltalán, mi hangzik el?
A férfi nyelt egyet.
— Lehet, hogy tényleg csak átmenetileg…
— Az átmeneti az, amikor valaki leteszi a bőröndjét a sarokba, és azt mondja: köszönöm, nem maradok sokáig — válaszolta Eszter csendesen, de élesen. — Ti viszont tulajdonátruházásról beszéltek. Ez már nem bőrönd, hanem konstrukció.
Katalin felemelte az állát.
— Konstrukció az, amikor csalnak. Mi nyíltan beszélünk. Családon belül.
— Családon belül nem használjuk ki egymást — felelte Eszter. — És nem ül itt a férjem úgy, mintha kikapcsolták volna.
András arca elvörösödött.
— Nem vagyok kikapcsolva! Csak… nem akarok veszekedést.
— Nem akarsz konfliktust — ismételte Eszter. — Azt szeretnéd, hogy magától oldódjon meg. Hogy anya kérjen, Gábor kapjon, én pedig alkalmazkodjak. Jól értem?
András kinyitotta a száját, de nem jött ki hang.
Katalin mély sóhajjal váltott hangnemet, sértett, anyai tónusra.
— Eszter, befogadtalak. Bíztam benned. Azt hittem, hosszú távra terveztek Andrással. Most meg azt látom, hogy a tárgyakat fontosabbnak tartod az embereknél.
— Nem a tárgyakat — mondta Eszter. — A tiszteletet. Az fontosabb számomra, mint a manipuláció.
Katalin szeme összeszűkült.
— És ha András mégis elmegy?
Eszter nem habozott.
— Akkor menjen. De saját döntésből, ne futárként, aki anyja kívánságait kézbesíti.
András hirtelen felpattant, és a tenyerével az asztalra csapott. A hang remegett.
— Elég! Ti ketten… szétszedtek.
Eszter is felállt.
— Senki nem szed szét téged. Egyszerűen régóta nem vagy jelen ebben a történetben mint önálló ember. Döntsd el: férj akarsz lenni, vagy anyád megbízottja.
Katalin szintén felállt.
— Veszélyes dolgokat mondasz. Tönkreteszed a családot.
— A családot nem a kimondott szavak rombolják le — válaszolta Eszter. — Hanem az, amikor gondoskodásnak álcázva próbálnak elvenni valamit, ami nem az övék.
Az anyós arca elsápadt.
— Tehát nemet mondasz?
— Igen. És még valami: innentől kezdve bármilyen papír, aláírás, „segíts már ebben” csak úgy jöhet szóba, ha előtte átolvastam minden sort. Egyenként. És nem közvetítőn keresztül, András.
András lesütötte a szemét. Katalin az ajtó felé indult.
— Rendben — mondta halkan. — Megértettem. De ne hidd, hogy ezzel vége.
Eszter elmosolyodott.
— Eszem ágában sincs azt hinni. Ez még csak a bemelegítés volt.
A következő napok olyanok voltak, mint egy rosszul megírt sorozat: kiszámítható fordulatokkal, mégis állandó feszültséggel.
András hirtelen példás férjjé változott. Túlságosan is.
Mosogatott. Kávét főzött. Lágyabban beszélt, érdeklődött a napja felől. A telefonját már nem fordította le az asztalon, viszont egyre gyakrabban ment ki „levegőzni”. És újra meg újra elismételte ugyanazt:
— Eszter, csak vészeljük át ezt. Anya aggódik. Gábor… hát tudod, ő még nem találja a helyét.
Eszter hallgatta, és azon tűnődött: az „aggódás” milyen kényelmes szó. Elfér benne udvariatlanság, számítás, sőt kapzsiság is.
Pénteken András egy irattartó mappával érkezett haza.
— Eszter, alá kellene írnod pár papírt a közüzemek miatt — mondta hétköznapi hangon, mintha csak egy blokkot nyújtana át. — Beugrottam az ügyfélszolgálatra, és azt mondták, tulajdonosi aláírás nélkül nem halad az ügy.
Eszter felnézett a laptopjáról.
— Milyen ügy?
András mosolya gyors volt és könnyed.
— Semmiség. Egy elszámolási korrekció a mérőórák miatt.
Eszter a mappáért nyúlt, kinyitotta. Különféle nyomtatványok, kérelmek, másolatok sorakoztak benne. Az aljukon üres aláírási mezők. András sürgölődött körülötte: tollat adott, lapot fordított, mutatta a helyeket.
— Itt… meg itt… és még ezen.
— András — mondta Eszter, és visszahúzta a kezét. — Miért sietsz ennyire?
— Mert határidő van, sorban állás, ügyintézés… — hadarta gyorsabban. — Kérlek, csak írd alá, majd később mindent megnézünk.
Eszter hosszasan ránézett, úgy, ahogy már régen nem. És hirtelen tisztán látta: nem ideges. Fél. De nem érte. Valami egészen más miatt.