Később, amikor a nővérek elfoglalták magukat, Dása lábujjhegyen odasettenkedett a hetes szoba résnyire nyitott ajtajához. Kíváncsi volt a nagynénire, akiről a nagybácsi beszélt. A nő az ágyon nagyon sápadt volt, vezetékkel összekötve, de Dásának úgy tűnt, mintha csak mélyen aludna. Olyan volt, mint az anyukája, amikor nagyon fáradt.
— Ide nem szabad jönni, kicsim — szólt lágyan mögüle Svetlana, és megszorította a kezét, visszavezetve a gyereksarokba.
Eközben Margaríta egy ragacsos, sűrű, áthatolhatatlan sötétségben vergődött. Nem érezte a testét, nem tudta, hol van. Csak félelem és mély magány volt körülötte. Hol van Anton? Hol a férje, aki mindig azt ígérte, mellett lesz? Miért nem fogja a kezét, miért nem hívja, miért nem segít kijutni ebből a fekete álomból?
Gondolatban szólongatta őt, de válasz csak a csend volt. Hamarosan hangfoszlányok szűrődtek be a sűrű sötétségbe. Először érthetetlenek voltak, aztán két hangot különböztetett meg — egy nyugodt nőit és egy gyerekét, vékonyságában tisztát, mint egy harang csengése. Gyerek. Valahol nagyon közel.
Ez a tiszta, egyszerű jel többé lett számára: ha gyerekek vannak jelen, ez a világ az élőké, és vissza kell térnie. A hang az élet jele volt.
Margaríta összeszedte az akarat maradványát, a dühét és a vágyát az életre, és hihetetlen erőfeszítéssel elindult a hang felé. Testét átszúrta a szúró, mindent elnyelő fájdalom, a fény belenyilallt a szemeibe. Kinyitotta a szemét, és fölötte elmosódott, fehér köpenyes alakokat látott. Az emberek sürögtek-forogtak, hangosabban beszéltek. Visszatért.
Amikor a tudata teljesen kitisztult, ott ült előtte a fáradt orvos.
— Margaríta, hall engem? — a hangja mély, nyugodt volt. — Igor Szergejevics vagyok. Kórházban van.
— Mi… mi történt? — suttogta rekedt ajkakkal.
— Majdnem három hétig eszméletlen volt. Súlyos koponyasérülést szenvedett. Emlékszik valamire?
A „három hét” szó súlyos csapásként érte. Kábultan próbált kapaszkodni egy emlékfoszlányba.
— Em… emlékszem, hogy kiszálltam az autóból, a házunk előtt. Aztán semmi.
Nem sokkal később Anton lépett be. Margaríta megváltást várt tőle, de a férfi nem rohant hozzá, nem ölelte meg, nem csókolta. Csak odalépett az ágyhoz, és vállára tette a kezét, mintha alig ismerték volna egymást.
— Na, hát magához tért — mondta. — Az orvosok szerint javul az állapota.
— Anton… úgy féltem… — kezdte volna, de ő félbeszakította.
— Figyelj, fontos hívásom van, egy percre ki kell mennem.
Kiment a folyosóra, beszélt valakivel, majd visszajött.
— Rit, most rohannom kell, az üzlet nem vár. Itt jó kezekben van. Benézek később.