Csend lett a teremben.
A vezérigazgató halványan elmosolyodott — alig észrevehetően, de Léna látta.
Az értekezlet után Margarita a lift előtt állva odalépett hozzá:
— Mutogatni akarsz? Vigyázz, szétszednek.
— Próbálják — felelte Léna, egyenesen a szemébe nézve. — Már hozzászoktam.
Este üzenet Iljától:
Ilja: „Léna, találkozzunk. Megértettem mindent. Nem akarom így befejezni köztünk.”
Sokáig nem válaszolt. Aztán ezt írta:
Léna: „Majd meglátjuk. Most nem alkalmas.”
Ilja majdnem azonnal reagált:
Ilja: „Megváltoztál. Olyan hideg lettél.”
Léna nézte a szavakat, és arra gondolt, talán valóban megváltozott. De nem abba az irányba, amit Ilja értett alatta. Nem hidegség, inkább józan számítás volt.
A hét rohanással telt. A hónap végére az osztály jó eredményeket produkált — új ügyfelek, növekvő forgalom, több megkeresés. Szergej Nyikolajevics nyilvánosan dicsérte:
— Ügyesek vagytok. Különösen Léna — látszik, hogy kézben tartja a dolgokat.
Léna megköszönte, de mosolya feszengő volt. Tudta, a siker kettős hatású. A dicséret után a kollégák más szemmel néztek rá.
Volt, aki őszintén gratulált.
Voltak, akik gúnyos félmosollyal.
Este, amikor mindenki elment, Léna egyedül maradt. Az irodában néma csend, csak az éjszakai zajok és a monitor fénye.
Megnyitotta az üzeneteit, és írt anyjának:
Léna: „Anya, sikerült. De kemény volt.”
Anya: „Ha kemény, jó úton vagy.”
Elmosolyodott.
És rájött, hogy hosszú idő után először a „nehéz” nem félelmet jelent számára.
De másnap minden hirtelen megváltozott.
Reggel, belépve az irodába, Margarita egy mappát nyújtott át neki:
— Itt vannak az alvállalkozó papírjai. Alá kell írni.
— Hadd nézzem.
Léna végiglapozta, és rögtön feltűnt: a számok nem stimmeltek. A régi szerződés szerint kevesebb volt, az új dokumentumban negyvenezerrel több.
— Ez micsoda?
— Új árlista — mondta Margarita higgadtan. — Megemelték az áraikat.
— Miért?
— Hát, infláció, minden drágább lett.
Léna felnézett:
— Felhívom őket.
— Ahogy akarod — vont vállat Margarita. — Ne lepődj meg, ha majd neked kell bocsánatot kérned.
Tizenöt perc múlva Léna felhívta a céget.
Kiderült, nincs semmilyen új árlista.
Letette a telefont, és pár másodpercig csak ült. Aztán felállt, és halkan annyit mondott:
— Na, most kezdődik igazán.
Este későn ért haza. Az asztalon félbehagyott tea, a telefonon újabb üzenet Iljától:
„Hiányzol. Beszélni akarok. Tudom, hibáztam.”
Nem válaszolt. Kikapcsolta a telefont.
Hétfő reggel egy értekezlettel indult, ahol előkerült a bizonyos költségvetés.
— Ki készítette a szerződést az alvállalkozóval? — kérdezte a vezérigazgató, papírokat lapozva. — Itt negyvenezer a különbség.
Nehéz csend telepedett a terembe.
Margarita Lénával szemben ült, és nyugodtan kávézott.
— Margarita hozta be a dokumentumot — mondta Léna határozottan. — De én nem írtam alá.
— Miért? — emelte fel a szemöldökét a vezérigazgató.
— Mert számhamisítás van benne. Az alvállalkozó megerősítette, hogy nem volt új árlista jóváhagyva.
Margarita meglepődött, de gyorsan összeszedte magát:
— Léna, komolyan? Ez csak hiba volt! A titkárnő rossz fájlt csatolt.
— Furcsa, hogy a „hiba” pont negyvenezerrel több bevételt jelentene — mondta halkan Léna. — És hogy a régi szerződés másolata eltűnt a szerverről.
Szergej Nyikolajevics félretette a papírokat, és mindkettőjükre nézett.
— Utánajárunk. Ma még.
Az értekezlet után a levegő halálos csend lett az osztályon.
Léna visszament az irodájába, szíve hevesen vert.
Tudta: most kezdődik igazán. Már nincs visszaút.
Délre a könyveléstől érkezett az üzenet: „Az eltérés megerősítve, az eredeti fájlt október 11-én 19:46-kor törölték a közös meghajtóról.”
Emlékezett, ki maradt akkor nyolcig az irodában. Csak Margarita.
Egy órával később mindkettőjüket behívták a vezérigazgatóhoz.
Margarita gyorsan és határozottan, némi sértettséggel a hangjában beszélt:
— Ez csapda. Nem nyúltam semmihez. Otthon vannak a gyerekek, nem maradok éjjel az irodában. Lehet, valaki más matatott benne.
— A naplóból látni fogjuk — mondta a vezérigazgató. — Addig is, Margarita, vegyél ki egy nap szabadságot. A vizsgálat végéig.
Amikor Margarita hangosan becsapta az ajtót, Léna végre megkönnyebbült egy pillanatra.
De a megkönnyebbülés helyett csak fáradtságot érzett.
Este otthon feltette a vizet, és a telefonjára nézett.
Megint üzenet Iljától:
„Léna, komolyan. Beszéljünk. Vádaskodás nélkül. Látni szeretnélek.”
Hosszan nézte a kijelzőt. Aztán beírta:
„Holnap. Hétkor. A metró melletti kávézóban.”
Másnap ő érkezett először. Rendelt egy cappuccinót, az ablak mellett ült.
Ilja tíz perc múlva ért be — ugyanaz, de megviseltebb; a régi magabiztosság eltűnt.
— Köszönöm, hogy eljöttél — mondta.
— Beszélj — felelte Léna nyugodtan.
— Én… nem akarom elveszíteni ezt. Hülye voltam. Nem figyeltem rád, észre sem vettem, mennyire nehéz neked. Azt hittem, minden rendben, amíg el nem mentél.
Hallgatta. A kávéja kihűlt.
— Nem vetted észre, mert nem akartad — mondta végül. — Én csak támogatást kértem egyszer. Nem pénzt, nem anyagi segítséget — csak egy jó szót.
Ilja lehajtotta a fejét.
— Tudom. Későn jöttem rá.
— Igen — mondta Léna. — Későn.
Ilja sóhajtott, és mintha utoljára akarná az arcát megjegyezni, még egyszer ránézett.
— Akkor ennyi?
Léna elmosolyodott.
— Nem. A „vége” akkor van, ha már semmit nem érzel. Én érzek még. Talán fáradtságot. És nyugalmat.
Ilja bólintott.
— Nem felejtelek el.
— Nem is kell — mondta Léna. — Csak élj rendesen.
Kifelé a kávézóból kint már esett az év első hója — ritkásan, vizesen. Léna felhúzta a kabátja gallérját, a metró felé indult. Minden csendes volt.
Az irodában ezalatt mindennek vége szakadt.
A vizsgálat kimutatta: a dokumentumokat tényleg módosították — Margarita gépéről.
Szergej Nyikolajevics rövid eligazítást hívott össze:
— A vezetőség döntése alapján Margarita többé nem dolgozik a cégnél. Léna, az osztályod megmentette a projektet és a hírnevünket. Köszönjük.
Nem volt taps, csak feszengő csend.
A kollégák most már más szemmel néztek rá — nem gyanakvással, hanem elismeréssel.
Este, amikor mindenki elment, Léna az irodája ablakához lépett.
Lent az autók fényei cikáztak, a hó egyre sűrűbben esett.
Elővette a telefonját és írt anyjának:
Léna: „Vége. Megcsináltam.”
Anya: „Tudtam. Most pedig kezdd el élni az életed — ne csak túlélni.”
Elmosolyodott. Letette a telefont az asztalra.
És hosszú idő után először érezte, hogy levegőt vehet.
Pár hét alatt minden visszaállt a rendes ritmusba.
A munka nyugodtan folyt, az osztály stabilan működött.
Néha késő este, túlórában, Léna már nem félt.
Csak biztos volt benne: ami összedőlt, nem hiába omlott le.
Egy nap hazafelé megakadt a szeme egy könyvesbolt plakátján:
„Projektmenedzsment nőknek. Hogyan építs karriert úgy, hogy közben önmagad maradsz?”
Megállt, olvasta.
És vett egy jegyet a kurzusra. Csak úgy. Terv nélkül.
Tavasszal ugyanannál a kávézónál állt, ahol valaha Iljával találkozott.
Hó már nem volt, csak a nedves aszfalt illata és meleg szél.
Kezében latte, fejében új projekt ötlete.
Mellette egy fiatal pár ment el, nevettek.
Utánuk nézett — és egyszerre rájött, hogy már nem fáj.
Az élete nem változott meg egy pillanat alatt. Egyszerűen már nem volt idegen számára.
Késő este, hazaérve, elővette a régi dobozt — amelyben levelek, jegyek, fényképek lapultak.
Átnézte mindet, majd gondosan kidobta.
Sírni sem sírt. Fájdalom sem volt.
Az ablakpárkányon a két kaktusz megőrlődött, virágzott.
Léna elmosolyodott, és halkan oda súgta:
— Ügyesek vagytok. Kibírjuk.
Leoltotta a villanyt, lefeküdt, és hosszú idő után először nyugodtan aludt el — nehéz gondolatok nélkül, elvárások nélkül, csak azzal az érzéssel, hogy minden úgy halad, ahogy kell.
És valahol mélyen belül végre csend lett.