— Léna, mindent túlbonyolítasz.
— Te meg mindent túl egyszerűsítesz — állt fel az asztaltól. — Talán ezért sosem haladunk.
Bement a hálóba, becsukta az ajtót. Elővette a telefonját, megnyitotta a csetet a főnökével. Az üzenetet többször megírta, majd kitörölte:
„Elfogadom az ajánlatot. Hétfőtől készen állok kezdeni.”
Ujja a „küldés” gomb felett lebegett. Mélyet lélegzett. Megnyomta.
A kijelző felvillant, és csend lett.
A konyhából edénycsörgés hallatszott. Ilja valószínűleg ismét az anyjával beszélt.
Ő pedig az ablak mellett állva gondolta: talán most kezd el igazán felnőni.
Nem a diplomája megszerzésekor. Nem az esküvőjén. És nem az új állás megszerzésekor.
Hanem most — amikor először kimondta: „nem”.
— Itt cirkusz van, vagy munka? — hallatszott valaki az ajtóból, és a szoba azonnal elcsendesedett.
Léna a frissen kapott irodája küszöbén állt, mappával a hóna alatt, ideges mosollyal. Első napja volt marketingvezetőként, és rögtön azzal találta szembe magát, hogy három dolgozó hevesen vitatkozott egy ügyfél makettjén — emelt hangon, egymást félbeszakítva.
— Elnézést — szólt a szemüveges lány az ablaknál —, csak tisztáztunk pár részletet.
— A részletek a tárgyalóba valók — lépett az asztalához Léna. — Most nyugalom van. Holnap a határidő. Nincs időnk veszekedni.
A helyiség megdermedt. Másodpercekig minden szem rá vetődött: kíváncsiak, enyhén bizalmatlanok. Aztán az egyik fiú halkan odavetette:
— Na, kezdődik. Az új seprű…
Nem válaszolt. Csak bekapcsolta a gépét, és végigbogarászta a jelentéseket.
Tíz perc múlva zavartalan csend lett.
Délre Léna már pontosan tudta, hogy nem a legösszetartóbb csapatot kapta örökül.
Tizenkét ember dolgozott vele, és a fele úgy gondolta, hogy inkább Margaritának kellene ott ülnie — magas, feltűnő nő, mindig kimért, üzleties hanggal. Régóta dolgozott ott, jól ismerte az ügyfeleket, ő vitte a fő projekteket, és láthatóan közömbös mindennel szemben.
— Ha akarod, megmutatom az összes aktuális szerződést — mondta Margarita ebéd után, benézve az irodába. — Csak hogy tudd, mi hol tart.
— Szuper — válaszolta Léna. — Három után jó lesz, addigra pont végzek.
— Rendben — bólintott Margarita, aztán úgy tűnt, még hozzátenne valamit. — Csak… ne haragudj meg, jó? Itt régóta ugyanúgy mennek a dolgok, fent meg gyakran azt hiszik, hogy az új vezetővel mindent megváltoztatnak.
— Majd meglátjuk — felelte Léna nyugodtan. — A lényeg, hogy működjön.
Amikor Margarita kiment, Léna hosszan feléledett egy fáradt sóhajjal. Tisztán érezte, hogy idegenül néznek rá.
Ezt az „idegenséget” jól ismerte — otthon is és most a munkahelyen is.
Estére lüktetett a feje. Kiment az utcára, mélyet szippantott a hideg moszkvai levegőből. Közeledett október vége, a lehullott levelek nedvesen tapadtak a járdára, a lámpák fénye megcsillan a pocsolyákon.
A telefon megint rezdült — „Ilja”.
Nem vette fel. Még ráér. Még korai volt bármihez.
Lassan indult a metró felé, gyalog.
Kioszkok, kávézók, őszi kirakatok mellett ment el, emberek siettek, bevásárlózacskókat cipelve, valaki hangosan nevetett. Őbenne üresség és csönd volt.
Otthon — ha ezt a kis egy szobás albérletet otthonnak lehet nevezni — Léna bekapcsolta a vízforralót és az ablakhoz ült. Apró konyha, a párkányon néhány kaktusz, amelyeket hétvégén vett — legalább valami élő legyen a lakásban.
Üzenet a telefonon.
Ilja: „Anya kérdezi, mikor kapod a fizetésed? Be kell fizetni a fűtést.”
Hosszan nézte a képernyőt. Aztán egyszerűen kitörölte az üzenetet.
Válasz nélkül.
A következő napok zsúfoltak voltak. Korábban érkezett, későn ment el. A táblázatok fölé görnyedt, régi jelentéseket böngészett, ügyfélleveleket dolgozott át.
Hétfőn behívta a vezérigazgató:
— Látom, komolyan beleálltál. Jól dolgozol. De ne hajszold túl az embereket, rendben? Még így is feszült minden Viktor távozása után.
— Értettem — felelte Léna.
— A lényeg — ne akard azonnal mindent átgyúrni. Figyeld meg, ki mire képes, aztán vonj le következtetéseket.
Bólintott, de belül tudta: nincs ideje kivárni. Ügyfelek, határidők, csúszások — minden egyszerre szakadt rá.
Az első két hétben alig evett rendesen, kávén és automatás szendvicseken élt.
Margarita egyre gyakrabban „tanácsoló” módon:
— Ezt az alvállalkozót óvatosan kell kezelni, szeretné, ha simogatnák a célfelületét!
— Ehhez az ügyfélhez inkább ne nyúlj, Viktort tisztelte; benned még nincs bizalom.
— Ezt a hírlevelet én teljesen átszerkeszteném, de ha úgy akarod, hagyhatod… aztán majd visszahozom a saját verziómat.
Mondani, hogy Lénának kedve támadt káromkodni, enyhe lenne.
De tűrt.
Még.
Egy este, amikor már ketten maradtak az irodában, Margarita váratlanul megkérdezte:
— Hallottam, igaz-e, hogy az előléptetésedet egy négyszemközti beszélgetés után ajánlották fel neked Szergej Nyikolajeviccsal?
Léna felnézett a laptopból.
— Honnan tudod ezt?
— Csak… hallottam ezt-azt.
— A pletyka a kedvenc hobbija azoknak, akik tények nélkül érvelnek — válaszolta hűvösen, és visszatért a papírokhoz.
— Bocs, csak kérdeztem — válaszolta Margarita ártatlan ábrázattal. — Csak furcsa, hogy téged választottak, sok jelölt volt.
— Mégis engem választottak — mondta Léna nyugodtan. — Biztos oka volt.
Margarita halvány mosolyt engedett meg:
— Lehetséges. De tudod, itt néha nem csak a mutatók döntenek. Néha… a szimpátia.
Léna becsukta a laptopot.
— Margarita, ha mondani akarsz valamit, mondd ki.
— Á, dehogy — tárta szét a kezét. — Csak elmélkedem. Ne vedd magadra.
Léna nem szólt.
Ekkor értette meg először igazán: a harc otthon és a harc a munkahelyen ugyanannak a jelenségnek két arca. Csak mások a szereplők.
Hétvégén az anyja hívta. Az anyja, nem a férj családjából valaki.
— Kislányom, hol vagy? — a hangja meleg, ismerős. — Hívtalak, de nem vetted fel.
— Dolgozom, anya — mondta Léna. — Új pozíció, sok teendő.
— Legalább nem unatkozol — nevetett az anyja. — Ne dolgoztasd túl magad. És ne hallgass senkire, aki azt mondja, hogy nem vagy rá képes.
Léna hallgatta, és alig tudta visszatartani a könnyeit.
Hányszor vágyott arra, hogy valaki kimondja: „Hiszek benned.”
Iljától soha nem hallotta. Az anyjától igen. És ez elég volt.
A hívás után mozdulatlanul ült a kanapén.
A fejében munka és emberek kavargtak, és az a gondolat, milyen könnyen omlik össze minden, ha a bizalom eltűnik.
És milyen nehéz újraépíteni, ha nincs senki melletted.
Hétfőn kitört az első nagyabb konfliktus a meeting során.
Margarita félbeszakította a prezentációt:
— Léna, ne haragudj, de nem vetted figyelembe, hogy a negyedik negyedév reklámbüdzséje már elosztásra került. Ha most csatornát váltunk, túlköltekezést okozunk.
— Figyelembe vettem — válaszolta Léna nyugodtan. — A költségvetést rosszul számolták, én a tényleges adatok alapján újraszámoltam.
— Ki hagyta jóvá? — Margarita hangja éles lett.
— Én.
— Az osztállyal való egyeztetés nélkül?
— A vezetőnek joga dönteni — mondta határozottan Léna. — Ha van ellenvetés, megbeszéljük utána.