Léna az ablak felé fordult. A párás üvegben saját tükörképét látta — fáradt arcot, szemeket, amelyekben túl sok kimondatlan dolog gyűlt össze.
— Nem vagyok ellene annak, hogy segítsünk — szólt halkan. — De amikor ez kötelezettséggé válik, az már függőség. És bocsánat, de nem akarok a ti családi számlátok részévé válni.
— Nem „ti”, hanem „az én” — javította ki automatikusan Ilja.
— Nem, éppen „ti” — vágta rá. — Az anyád, a húgod, a gyerekeik. És te — az ő garanciájuk. Én pedig a pénz forrása. Nem igaz?
Tiltakozni akart, de a szavak nem jöttek. Túl találó volt minden.
Léna előző este érkezett haza — fáradtan, munkától lüktető fejjel. Váratlanul behívták a vezérigazgatóhoz — közölték, hogy az osztály korábbi vezetője távozik, a hely üres lesz. Neki ajánlották fel. A fizetés közel a duplája. A pozíció súlyosabb. A felelősség nagy.
Egész este úgy járt a lakásban, mintha aknamezőn közlekedne. Néha megnyitotta a laptopot, állásokat nézett, majd becsukta; vizet tett fel, aztán elfelejtette. Amikor Ilja hazajött, csak annyit mondott:
— Felajánlottak előléptetést.
Ilja meglepődött, örült, átölelte. Aztán megkérdezte:
— És mennyit fizetnek?
Innen indult minden.
— Lénácska — kezdett finomabban Ilja —, félreérted az egészet. Hiszen mi család vagyunk, mindenünk közös.
— Nem minden — szakította félbe határozottan. — Nem írtam alá, hogy finanszírozzam a rokonaidat.
— De anya nem rosszindulatból kéri. Tényleg bajban van.
— Bajban lenni az, ha valakinek nincs választása, Ilja. A te anyád mindig a legkényelmesebb utat választja: felhív téged, és azt mondja: „Fiam, segíts.” Te pedig mindig segítesz. Még akkor is, ha utána nekünk nem marad elég.
— És te nem sajnálod a segítséget? — támadt ismét Ilja. — Hiszen anyám annyi jót tett veled!
— Micsodát pontosan? — Léna hirtelen felé fordult. — Emlékeztess, mit tett velem személy szerint? Amikor télen beteg voltam — egyszer felhívott? Amikor albérletet kerestünk, és kértük tőle az első részletet — azt mondta: „Boldoguljatok magatok, fiatalok vagytok.” Most meg, hogy végre előléptetést kaptam, hirtelen mindenki emlékszik, hogy én is a család része vagyok. Kényelmes megoldás, igaz?
Ilja hallgatott.
A konyhai falióra hangosan ketyegtek — mintha szándékosan.
Léna felállt, vizet töltött, ivott néhány kortyot. A hangja remegett, de a mondatai tiszták voltak:
— Ilja, nem ellenzem a segítséget. Csak nem akarom, hogy az én fizetésem új terheket teremtsen. Még el sem fogadtam a pozíciót.
— Még nem fogadtad el? — lepődött meg Ilja. — Miért? Hogyhogy?
— Mert nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom csinálni. A csapat nehéz, intrikák vannak, a munkastílus új számomra. Nem akarok vakmerően belevágni.
Ilja gúnyosan elmosolyodott.
— Komolyan? Hiszen egész életedben ezért dolgoztál! Folyamatosan panaszkodtál, hogy nem becsülnek meg. Most, amikor esélyt kapsz, kételkedsz?
— Nem kételkedem — mondta halkan. — Csak szeretném tudni, hogy készen állok-e a felelősségre.
— Léna — tette le a kezét az asztalra, közelebb hajolt Ilja —, ha felajánlották, akkor készen vagy rá. Nem érted?
Hosszan ránézett. Érezte, hogy Ilja hangjában nem támogatás, hanem számítás rejlik. Nem azt mondta: „hiszek benned”, csak azt: „ez megéri”.
— Időre van szükségem — mondta végül.
— Rendben — dőlt hátra Ilja. — De tartsd észben: az ilyen ajánlat ritkán ismétlődik meg.
Másnap reggel a telefon csörgése ébresztette. Az anyja hívta. Léna a fürdőben állt, fogat mosott, Ilja pedig hangosan beszélt — mintha direkt úgy, hogy ő is hallja:
— Igen, anya, persze. Ne aggódj, megoldom. Igen, Léna biztos beleegyezik, hova is menne.
Kiköpte a habot, és megdermedt.
„Hova is mehetne” — visszhangzott benne.
A konyhai vita addigra csak a felgyülemlett sérelmek folytatása volt. Minden elhangzott már máskor — csak most valaki végre odafigyelt.
— Rendben — mondta végül Ilja, oldalra nézve —, értem. Nem akarsz segíteni — akkor ne segíts.
— Azt szeretném, hogy te magad akarj véget vetni annak, hogy mindig az anyádat állítod közénk — felelte Léna. — Ennyi.
Fáradt, reménytelen pillantást vetett rá — mintha egy olyan emberre nézne, akivel képtelenség dűlőre jutni.