— Anya azt kérdezi, mikor kapod meg az első fizetésed? Le kell rendezni a hitelét! — szúrta oda a férje, a kijelzőjére meredve.
— Nem fogok a te rokonaitok helyett fizetni, világos? — válaszolta határozottan, hangja nem emelkedett, mégis olyan jeges volt, hogy mintha a konyha levegője megdermedt volna.
Ilja lassan felemelte a tekintetét a kávéscsészéről, amelynek habja végigcsorgott az oldalán. Nem azonnal fogta fel, mit mondott a felesége. Vagy talán nem is akarta.
— Mit értesz az alatt, hogy „fizetni”? — kérdezte ráncolt homlokkal.
— Pont azt, amit mondtam — felelte Léna nyugodtan. — Nem vagyok automata. Nem kötelességem eltartani az anyádat, a húgodat és a gyerekeiket.
— Léna, ez hülyeség — próbált halkan nevetni Ilja, de a mosolya erőltetett volt. — Nem milliókról van szó. Csak anyám kért, hogy segítsünk egy kicsit. Van tartozása a rezsire, meg a fürdő felújítása… csöpögnek a csövek…
— Pont ez a baj — szakította félbe. — „Csak egy kis segítség”, „átmeneti nehézségek”. Már három éve ugyanazt hallom, Ilja. Meddig mehet ez még?
Felhúzta a széket, felállt az asztaltól, és a konyhában kezdett járkálni. Az ablakon túl lomha, szürke felhők húztak — október közepe volt, egész napos hideg esővel; a párkányon nedves csíkok lettek a cseppektől. Szombat volt, elvileg pihenőnap, de a levegőben veszekedés szaga lengte be a helyiséget.
— Léna — szólt halkabban Ilja —, anyám nem idegen. Egyedül van, azt tudod… apám halála óta…
— Ne kezdj ezzel — vágott vissza élesen. — Tudom, miről van szó. De segíteni egy dolog, mások rossz döntéseit finanszírozni megint más. Egy éve kezdett felújításba, miközben nincs stabil bevétele. Aztán hitelt vett fel, és most te fizetsz havonta tízezer rubelt. Amikor rákérdezek, miből?, te mindig azt feleled: „Megoldjuk.” Most azt mondom: oldjátok meg.
Ilja visszahuppant a székre, kezét az arcára szorította.
— Előléptettek — mondta végül. — Több lesz a fizetésed. Miért bánod ezt?
Ezek a szavak erősebben hatottak, mint egy ordítás.
— Bánom? — ismételte lassan. — Nem, Ilja. Nem bánom. Az bánt, hogy két évig robotoltam, hogy kikecmeregjünk ebből a gödörből. Hogy legyen levegőnk. És te azt várod, hogy mindent újra elszórjak — a te anyád miatt, aki szerint te egész életedben az ő feneketlen tárcáját kell hogy töltsd?
Ilja hallgatott. Valami pergett benne — nem düh, nem bűntudat, inkább zavar. Úgy érezte, a beszélgetés egyszerre tért el a jó iránytól, mintha egy rossz szó megingatott volna mindent.