Kinga Papp a férjére nézett. A férfi hallgatott.
– Ezt te is hallod? – kérdezte halkan. – Egyáltalán te kinek az oldalán állsz?
A férje lesütötte a szemét.
– Anyu csak jót akar…
Kinga Papp úgy érezte, mintha belül valami elszakadt volna.
– Rendben – mondta higgadtan. – Akkor itt a válaszom.
Odalépett a szekrényhez, előhúzta azt a bizonyos kék dossziét a menükkel. Lassan, Erzsébet Kovács szemébe nézve, kettétépte.
– Többé nem főzök. Semmit. Senkinek.
– Hogy merészeled! – visította az anyósa.
– És te? – fordult a férjéhez. – Válassz. Vagy én, vagy anyukád.
Megfagyott a levegő a konyhában. A férfi ökölbe szorította a kezét.
– Ha nem tiszteled a családomat… akkor mi nem egy úton járunk.
Kinga Papp bólintott.
– Értettem.
Kiment a konyhából, összedobálta a holmiját egy bőröndbe. Tíz perccel később már az ajtóban állt.
– Holnap jövök a többi cuccomért – mondta anélkül, hogy a férjére nézett volna.
– Kinga, várj…
De az ajtó már becsapódott.
Odakint szakadni kezdett az eső. Kinga Papp ment előre, nem érezte sem az arcát csapkodó cseppeket, sem a hideget. A zsebében megcsörrent a telefon – üzenet az egyik barátnőjétől:
„Hol vagy? Minden rendben veled?”
Kinga Papp megállt, gyorsan bepötyögte a választ:
„Most váltam el. Vagy majdnem. De megvagyok.”
Még fogalma sem volt róla, hogy ez csak a háború nyitánya. Közben a férje rokonsága már a családi chatben tárgyalta, hogyan kell majd „visszaterelni a rakoncátlan menyet a sorba”.
Az első éjszaka a barátnőjénél egy szemhunyásnyi alvás nélkül telt. Kinga Papp a kinyitható kanapén hánykolódott, újra és újra lepörgette fejben a férje utolsó mondatát: „Ha nem tiszteled a családomat…” Mintha az elmúlt egy évben nem próbált volna tízszer is közeledni hozzájuk.
Reggelre a telefonja szinte felrobbant az értesítésektől.
– Kinga, ezt látnod kell – nyújtotta felé a barátnő a saját mobilját.
A családi chatben – ahonnan őt már előző este kirakták – új fotó jelent meg. Erzsébet Kovács ült a közös konyhaasztaluknál, előtte az a bizonyos kék dosszié, összeragasztva celluxszal. Alatta a szöveg:
„A mi családunkat senki nem töri szét. Kinga, ha vissza akarsz jönni – kérj bocsánatot mindenkitől, és tartsd be a szabályokat.”
A rokonság hozzászólásai:
„Nélkül Botond Váradi egy fillért sem ér majd, éhen fog halni!”
„Térdeljen elénk, és úgy kérjen bocsánatot!”
– Mondd, te komolyan gondolod, hogy visszamész? – kérdezte a barátnő.
Kinga Papp válasz helyett megnyitotta a banki alkalmazást. A közös számlájukon, ahol még tegnap 180 ezer volt, most mindössze 3400 forint árválkodott.
– Mindent átutalt… – suttogta.
Abban a pillanatban megszólalt a munkahelyi telefonja.
– Kinga Papp, legyen szíves, fáradjon be hozzám – hallatszott a főnöke száraz hangja.
A vezető irodájában jéghideg csend fogadta.
– Tudja, miért hívtam be?
– Nem…
– Tegnap bent járt nálam az anyósa. Panaszt tett ön ellen.
Felé tolt egy papírlapot.
„Kérem, vizsgálják felül a menyem, Kinga Papp szakmai megfelelőségét. Munkaidőben magánügyeivel foglalkozik, rendszeresen eltűnik a helyéről. Lehet, hogy lop is.”
Kinga Papp ujjai elzsibbadtak.
– Én… soha…
– Tudom – sóhajtott a főnök. – De most hivatalosan vizsgálnom kell az ügyet. És ha csak a legkisebb hibát is találjuk…
Visszafelé a metrón üzenet érkezett Botond Váradi-tól:
„Anyu csak aggódik érted. Gyere haza, és mindent megbeszélünk.”
Már majdnem földhöz vágta a telefont, amikor új SMS jött – ezúttal Laura Jakab-tól:
„Kinga, itt hagytál nálunk egy zsák ruhát. Gyere holnap 18:00-ra, tisztázzuk a dolgokat.”
A barátnő, miután végigfutotta az üzeneteket, erősen megszorította Kinga Papp kezét:
– Oda egyedül nem mész. Ez csapda.
Kinga Papp az ablakon át a szürkülő utcát nézte.
– Tudom. De ezt le kell zárnom.
Nem sejtette még, hogy Erzsébet Kovács már előre „lefoglalt” a másnap estére egy „komoly beszélgetést” egy rokonnal, Zoltán Pintérrel, aki körzeti rendőr volt – „hogy a szófogadatlan meny végre megtanulja, hol a helye”.
Másnap Kinga Papp pontban hatkor megérkezett Laura Jakab lakásához. A barátnő az autóban maradt a ház előtt, bekapcsolt hangrögzítővel a telefonján.
Mielőtt becsengetett volna, Kinga Papp mély levegőt vett. A kabátzsebében ott lapult egy apró diktafon – a barátnője ragaszkodott hozzá, hogy vigye magával.
Az ajtót Laura Jakab nyitotta ki, azon a jól ismert nercbundán feszített.
– Na, csak megjöttél! – húzta félre a száját. – Gyere be, sok rokon összegyűlt.
A nappaliban Erzsébet Kovács és Botond Váradi mellett még ketten ültek: egy ismeretlen férfi rendőregyenruhában és egy idős asszony kemény, metsző tekintettel.
– Kinga – állt fel a férje –, ő itt Zoltán Pintér, a körzeti rendőr. És ő Dóra Király, pszichológus.
– Pszichológus? – kérdezte lassan Kinga Papp, miközben levette a kabátját.
– Igen – emelte fel a fejét jelentőségteljesen Erzsébet Kovács. – Hogy végre megtanuld, hogyan kell viselkedni egy rendes családban.
Kinga Papp a velük szemben álló fotelbe ült. Érezte, hogy remeg a lába, de az arca nyugodt maradt.
– Hol vannak a holmijaim?
– Ne siess úgy – ült mellé Laura Jakab. – Előbb beszélgessünk.
Zoltán Pintér elővette a noteszét.
– Nos, hát panasz érkezett magára. Családból való szökés, a rokonok megsértése…
– Miféle sértések? – szorította ökölbe a kezét Kinga Papp.
– Tessék! – kapta elő a telefonját Erzsébet Kovács. – Nézzék csak, miket írt nekem!
A kijelzőn ez a mondat állt: „Nem fogok többé a maga menüje szerint főzni.”
– Ez sértés? – Kinga Papp felnevetett.
– Azt hiszed, gúnyolódhatsz az idősebbeken?! – csattant fel Laura Jakab.
Dóra Király előrehajolt:
– Fiatal hölgy, önnek komoly gondjai vannak a tekintélyek elfogadásával. Szakemberre van szüksége.
Kinga Papp lassan felállt.
– Rendben. Beszéljünk akkor a tekintélyekről.
Elővette a telefonját, megnyitotta a fotót a bundáról a rajta lógó árcédulával.
– Itt van például Laura Jakab, aki elvitt tőlem százezer forintot egy „kutyaműtétre”.