Kinga Papp a férjére nézett.
— Te meg ezt komolyan hagyod? — kérdezte halkan, rekedten.
Botond Váradi lesütötte a szemét, ujja idegesen dobolt a telefonján.
— Anyámnak igaza van, — morogta végül. — Család vagyunk. Kell egy rend. Nem lehet, hogy mindenki azt csinál, amit akar.
— Család… — Kinga elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt semmi vidám. — Érdekes, amíg engem kellett megfejni, addig senkinek nem jutott eszébe „rendet” csinálni. Most bezzeg hirtelen mindenkinek eszébe jutottam, csak éppen mint pénztárca.
— Na, elég ebből! — csapta össze a kezét Erzsébet Kovács. — Fogod magad, kimész a konyhába, делаешь салат, а мы с Томой поговорим по‑семейному. Ты слишком много себе позволяешь.
— Fordítsd le, — nézett Kinga a férjére. — Most már hivatalosan is tolmács vagy a saját édesanyád és a feleséged között.
— Kinga, ne kezdj jelenetet… — Botond fáradtan felsóhajtott. — Fáradt vagy, ideges vagy, mindjárt megnyugszol.
— Nem, Botond, — a nő hangja furcsán nyugodt lett, mintha hirtelen valamiféle fagyos derű szállt volna rá. — Én most először az életben teljesen józan fejjel látom, mi történik.
Felkapta a konvertet az asztalról, ujjai végigsimítottak a kemény papíron.
— Ezek a pénzek, — megemelte kicsit, mintha mérlegelné a súlyát, — a banktól kölcsönvett forintok. Az én nevemre, az én felelősségemre. Én fogom őket visszafizetni. Én fogok túlórát vállalni, éjszakázni, hogy ezt lenullázzam. És ti mindhárman… ti ezt egy bunda méretére váltottátok.
— Jaj, ne dramatizálj már mindent! — vágott közbe Laura Jakab, a poharában megremegett a pezsgő. — Egy kis segítség, nagy ügy! У всех трудности, надо же как‑то выкручиваться.
— Igen, — bólintott Kinga. — Csak épp mindenki más a saját nevére vesz fel hitelt, és a saját bőrén érzi. Te viszont az én hátamra íratod a számlát, majd bejelented a családi csoportban, hogy „Жучке уже лучше”, és pózolsz egy új nercbundában.
Laurát elhagyta a vér az arcából.
— Mondom, hogy vicceltem! — hadarta. — Mi itt csak úgy… poénkodtunk! Ты что, правда думаешь, что я такая…
— Azt gondolom, — vágott a szavába Kinga, — hogy nagyon pontosan tudtad, mit csinálsz. És azt is, hogy senki nem fog rád szólni. Mert „család”. Mert „rokonság”. Mert én úgyis csendben befogom a számat.
Erzsébet dühösen toppantott.
— Elég volt ebből a szemtelen hangnemből! — harsant fel. — Amíg az én fiamnál élsz, addig úgy lesz, ahogy én mondom. Ты вообще забыла, кто здесь старший? Ты сюда без ничего пришла! Квартира в ипотеке на моего сына, машина на моего сына, всё на моего сына! Ты тут никто!
Kinga hirtelen felnevetett.
— Senki? — megvonta a vállát. — Lehet. De érdekes módon a „senki” nevén fut most a lakáshitel második kiegészítő szerződése, a hitelkártya, a fogyasztási kölcsön, a személyi kölcsön… Folytassam?
Botond összerándult.
— Kinga, ne hozd ide a részleteket…
— Miért ne? — fordult felé. — Eddig, amikor kellett a pénz, nagyon is jól jöttek a részletek. A születésnapi ajándékokra, a „sürgős” fogorvosra, a „befagytak a csövek vidéken, segíts anyának” című mesére.
— Хватит её слушать, — sziszegte Erzsébet. — Она тебя против семьи настраивает.
— Kár, hogy nem fordítod, — nézett rá Kinga higgadtan. — De értem nélküled is. Tudod, mi a baj, Erzsébet? Nem az, hogy szereted a fiad. Hanem hogy vele együtt kapni akartál egy ingyen dolgozó szolgát is. Mosás, főzés, takarítás, fizetés — mindent egyben. És ha ez a szolga hirtelen meg meri kérdezni, miért, akkor „nem tiszteled az időseket”.
— Te most engem szolgának nevezel? — Botond szemében harag villant.
Kinga lassan a férje felé fordult.
— Nem. Magamat. — Egy pillanatra elhallgatott. — Pontosabban: annak neveztem magam. Te viszont… te csak csendben beleegyeztél ebbe. Mert így kényelmesebb volt. Мама попросила — ты перевёл. Тётя попросила — пусть жена возьмёт кредит. Ничего личного, просто семейный бизнес.
A konyhában feszült csend ült meg. Valahol a lépcsőházban gyereksírás visszhangzott, egy ajtó csukódott, odabent pedig szinte érezhetően megfagyott a levegő.
— Na most figyelj ide, — szólalt meg lassan Erzsébet. — Или ты перестаёшь вот это вот всё устраивать, и живёшь по‑человечески, как нормальная жена, vagy…
— Vagy mi? — emelte fel a hangját Kinga. — Kiteszel a lakásból, amit közösen fizetünk? Eltiltasz a családi csatodtól, ahol a következő „gyűjtést” szervezitek a szalon-látogatásra?
Botond az asztalra csapott.
— Elég volt! Kinga, ne beszélj így anyámmal! Ő engem felnevelt! Tudod te, mennyit áldozott értem?
A nő ráemelte a tekintetét.
— Igen. És minden egyes forintot, amit beléd fektetett, most kamatostul próbálja visszahozni. És te hagyod, hogy a mi házasságunk legyen a befektetés hozama.
Megigazította a vállán a táskáját, a borítékot a kezében forgatta.
— Rendben, — mondta halkan. — Tegyünk világos különbséget. Család… és család.
Kinyitotta a konvertet, kivette a köteg bankjegyet, és gondosan, látványosan az asztal közepére rakta.
— Itt vannak a százezrek, amiket a „családnak” ígértem. Nem a bundára, nem a pezsgőre, nem a tortára, hanem a kitalált műtétre egy olyan kutyának, akit talán csak fényképen láttam.
Kinyitotta a pénztárcáját, kivett belőle egyetlen gyűrött ezrest, és a boríték mellé csúsztatta.
— Ez, — a kis címletre bökött, — az én részem abból, amit a ti „családotoknak” érzek. Egy szimbolikus összeg. Ennyit ér nekem ez az egész mutatvány.
— Ты с ума сошла? — suttogta Laura. — Ты что делаешь?
— Valamit, amire már nagyon rég szükség lett volna, — felelte Kinga. — Meghúzom a határt.
A borítékot visszazárta, és odacsúsztatta Botond elé.
— Ezt a hitelt a saját pénzemből fogom visszafizetni. Mert én írtam alá. Te pedig — a férje szemébe nézett — eldöntöd, hogy ezután kinek a oldala mellett állsz. A feleséged mellett, akivel közös életet akartál, vagy a családi kassza mellett, ahol én csak egy név vagyok a banki szerződésen.
Erzsébet felhorkant.
— Не смей ставить моего сына перед выбором!
— Dehogynem, — fordult felé Kinga. — Önök ezt a választást már régen meghozták helyette. Csak ideje, hogy ő is kimondja hangosan.
Botond ajka megremegett, de nem szólt. A tekintete ide-oda járt az anyja és a felesége között, mintha a plafon repedéseiben keresné a megoldást.
— Jól van, — mondta végül Kinga. — Látom, ma nem fogsz mondani semmit. Akkor mondok én.
Lassan, minden szót megfontolva folytatta:
— Ettől a perctől kezdve a fizetésemhez, a számlámhoz, a hitelemhez senkinek, de senkinek semmi köze. Nem utalok senkinek „családi okokra”, „hirtelen műtétre”, „egy kis segítségre”. A közös kiadásainkat — lakás, rezsi, étel — felezzük. A többi mindenkinek a saját ügye.
— És ha mi nem akarunk így élni? — sziszegte Erzsébet.
Kinga vállat vont.
— Akkor majd eldöntitek, kivel akartok tovább élni. Az ingyen dolgozó szponzorral, aki csendben mindent lenyel — sajnos ő ma meghalt. Vagy egy felnőtt nővel, aki nem hajlandó tovább fizetni mások döntéseinek az árát.
Felkapta a táskáját.
— És most elmegyek. Nem azért, mert megsértődtem. Hanem hogy gondolkodj, Botond. Egyedül. Nélkülem, anyád nélkül, a családi chat nélkül. Csak te, a saját felelősséged és a bankszámlakivonataid.
— Hova mész? — kérdezte halkan a férfi.
Kinga a bejárati ajtónál megállt, a kilincsre tette a kezét.
— Olyan helyre, ahol nem kell minden lélegzetvételnél engedélyt kérnem a „családtól”. A barátnőmhöz megyek. Vagy szállodába. Mindegy. Az a fontos, hogy ma éjszaka először ne azon gondolkodjak, kinek mit kell még kifizetnem.
Egy pillanatra visszafordult.
— És ha netán mégis úgy döntesz, hogy én kellek, nem a bundákra gyűjtő családi klán, akkor egy feltételem lesz: pszichológus. Neked, nekem, esetleg együtt. Mert amit ti „családnak” hívtok, az valójában csak egy jól bejáratott zsarolási rendszer.
Nem várta meg a választ. Kiment, becsukta maga mögött az ajtót. A folyosó tompa csendje, a lift halk zúgása valami furcsa, idegen nyugalmat hozott rá.
Ahogy a lift lassan lezötyögött a földszintre, Kinga a telefonját nézte. A családi csoportban új üzenet villogott: egy mosolygós szmájli Laura Jakabtól és egy szívecske Erzsébettől a bunda alatti fotó alatt.
Kinga egyetlen mozdulattal kilépett a csoportból.
„Talán most kezdődik el az én életem” — futott át rajta a gondolat, miközben kilépett a hűvös esti levegőre.
Mögötte, a lakásban, még sokáig visszhangzottak a felháborodott hangok. Előtte viszont — először nagyon hosszú idő után — nem mások számlái, hanem a saját döntései álltak.