— A papírok rendben vannak, Eszter Nikolaevna. Minden visszaigazolva, a reptéri transzfer lefoglalva — csilingelte a titkárnő hangja a vonal túlsó végén. Alig értettem belőle valamit, mert a másik szobában búgó porszívó mindent elnyomott.
Kinyomtam a hívást, és mély levegőt vettem. Két nap múlva indulás Törökországba. Nem egy zsúfolt, „all inclusive” üdülőtelepre, ahol a sült krumpliért kígyózik a sor, hanem Bodrum csendesebb részére: bérelt villa, fenyőillat, nyugodt tenger, amely kisimítja az idegeket. Megérdemeltem ezt az utat. Tíz éve dolgozom egy utazási irodánál, ma már a VIP-ügyfelek vezető tanácsadójaként. Elkényeztetett vendégek százait juttattam el a világ legjobb szállodáiba. Most végre a saját családom következett.
— Eszter! Meddig nyomkodod még azt a telefont? A ragu mindjárt kész, vedd ki a cserépedényeket a sütőből! — Ilona hirtelen ott termett a konyhaajtóban, és a kötényébe törölte a kezét. Az én kötényembe.
Ránéztem az anyósomra. „Egy hétre” érkezett hozzánk, ami észrevétlenül egy teljes hónappá duzzadt. Úgy viselkedett, mintha a lakásom a külvárosi otthona meghosszabbítása lenne, ahol egy porszem személyes sértés, a vasalatlan párnahuzat pedig a meny erkölcsi csődjének bizonyítéka.
— Ilona, dolgozom. Egy bonyolult foglalást intézek — feleltem halkan, és letettem a mobilt.
— Dolgozik… — húzta el a száját. — Pár gombot nyomogatni nem munka. Bezzeg az én Zoltánom! Ő aztán dolgozik. Mérnök a gyárban, estére majd leszakad. Te meg csak ábrándozol. Ja, és közölte, hogy arra a nagy nyaralásodra nem megy el.
Valami jeges szúrás hasított a mellkasomba. Fél éve terveztük ezt az utat. A költségek zömét én álltam, hotelbónuszokból és a félretett pénzemből.
— Hogyhogy nem jön? Megvannak a jegyek — éreztem, hogy remegni kezd az ujjam.
— Úgy, hogy nem. Négy nap múlva betöltöm a hatvanat, elfelejtetted? Jön a rokonság a faluból, teríteni kell, vendégeket fogadni. Zoltán azt mondta, az anyja fontosabb, mint holmi tengerpart. Te itthon maradsz a gyerekekkel, segítesz nekem. A pénzből pedig inkább rendbe hozatja az autót.
Ekkor lépett be a férjem. Zoltán fütyörészve ment a hűtőhöz, mintha semmi sem történt volna, rám se pillantott.
— Zoltán, miről beszél anyád? Miféle vendégsereg? Holnapután repülünk! — elé álltam, hogy végre rám nézzen.
Komótosan ivott a kefirből, kézfejével megtörölte a száját.
— Anyának igaza van, Eszter. A jubileum szent dolog. A tenger megvár. Jövőre talán elmegyünk.
— Jövőre? Fél évig gyűjtöttem erre! Business osztályra foglaltam mindannyiunknak, hogy a gyerekek lássanak világot. Fogalmad van, mennyi munkám van benne?
A zacskót hirtelen az asztalra csapta. Az arca eltorzult a haragtól. Gyűlölte, ha a keresetem szóba került. Az ő szemében én csupán kiegészítő voltam az „igazi”, férfi fizetése mellett.
— Figyelj rám — lépett közel, dohány- és olcsó kölniszag lengte körül. — Lemondtam a jegyeidet. Felhívtam a pénztárt, mondtam, hogy mégsem utazunk. Egy hét múlva visszautalják az összeget.
Egy pillanatra minden elhomályosult.
— Mit csináltál? Az én adataimmal, az én bankkártyámmal… hogyan törölhették?
— Vannak ismerőseim. Segítettek. Az ügy lezárva. Itthon maradsz, főzöl, szórakoztatod anyámat. Itt semmi vagy, csak kiszolgáló személyzet! Nagy üzletasszony…
A komódhoz rohantam, ahol az iratokat tartottam. A mappa eltűnt. Csak a régi útlevelem hevert ott, amit nem tettem be a széfbe.
— Add vissza az útlevelemet, Zoltán! Nincs jogod hozzá! — a könnyek csípték a szemem.
— Jog? — vigyorgott, és kirántotta a kezemből a kék fedelű könyvecskét. — Ebben a házban én vagyok a jog.
A nyitott ablak mellett álltunk. Fülledt júliusi este volt, Pécs szinte izzott a hőségtől. Zoltán megnézte az útlevelet, aztán engem, majd hirtelen mozdulattal kihajította az ablakon.
— Na, keresd meg, nagy utazó! — ordította.
A dokumentum pörögve zuhant le a második emeleti erkély alatti csipkebokorba. A háttérben Ilona elégedetten hümmögött, és visszatért a sütőhöz.
— Így kell ezt, fiam. Néha keményebben kell bánni vele — hallatszott a konyhából.
Ott álltam, üres tenyérrel. Nem jött ki hang a torkomon, nem akartam vitatkozni. Olyan volt, mintha bennem is lekapcsolták volna a villanyt: sűrű, néma sötétség maradt utána.
Zoltán kiviharzott, az ajtó csattanva záródott mögötte. Biztos volt benne, hogy győzött. Azt hitte, mindjárt lerohanok a bokrok közé az útlevélért, aztán sírva pucolom a krumplit a vendégsereg tiszteletére.
Csakhogy volt egy apró részlet, amiről fogalma sem volt.
A konyhai polcon, a fűszeres üvegek között ott állt az én…