Eszter megfordult, és elindult a színpad felé. Szinte a hátán érezte volt anyósa döbbent pillantását, és belül diadalmasan elmosolyodott.
A konferenciaszereplését vastaps zárta. A prezentáció remekül sikerült: többen odamentek hozzá, névjegyet cseréltek, együttműködést ajánlottak. Eszter ragyogott az elégedettségtől.
– Bravó! – László Fenyő barátilag rácsapott a vállára. – Lángolsz, komolyan mondom!
– Köszönöm. Jössz a fogadásra?
– Hogyne. Te mész?
– Igen, csak már nagyon éhes vagyok, ennék valamit.
A folyosón Erzsébet Németh várta. Egy oszlop mellett álldogált, idegesen gyűrögetve a táskáját.
– Beszélhetnénk egy percet? – lépett oda Eszterhez.
– Hallgatom.
– Végignéztem az előadását. Őszintén szólva a felét sem értettem, de mindenki teljesen el volt ragadtatva.
– Köszönöm.
– Mondja csak… magának így jó az élete? Boldog?
Fura kérdés volt. Eszter egy pillanatra elgondolkodott.
– Igen. Nagyon is.
– Van valakije?
– Van.
– Komoly a dolog?
– Még nem tudom. Majd kiderül.
Erzsébet Németh bólintott, aztán halkan, szinte váratlanul megszólalt:
– Tévedtem. Két évvel ezelőtt. Nagyon nagyot tévedtem.
– Pontosan miben?
– Magában. Azt gondoltam, hogy maga… hát… nem illik a fiamhoz. Most már látom, hogy éppen fordítva volt: ő nem volt méltó magához.
Eszter nem válaszolt. Mit lehet erre mondani?
– Meg tud bocsátani?
– Miért kellene megbocsátanom? Maga segített nekem.
– Segítettem? – Erzsébet láthatóan meglepődött.
– Persze. Ha nem mondja, amit akkor mondott, én ma is egy jelentéktelen szürke kisegér lennék. Köszönöm érte.
– De hiszen bántani akartam!
– Meg is bántott. És épp ez fordult a javamra.
Erzsébet zavartan pislogott.
– Nem értem…
– Néha az embernek kell egy jókora rúgás, hogy végre felébredjen. Maga adta meg nekem ezt a lökést.
– Vagyis nem haragszik rám?
– Miért haragudnék? A harag csak elpazarolt energia. Sokkal jobb, ha az ember változásra fordítja.
Ekkor egy magas, elegánsan öltözött férfi lépett oda hozzájuk.
– Eszter, bemutatnál az egyik budapesti befektetőnek?
– Természetesen. – Eszter visszafordult Erzsébethez. – Elnézést, most dolgoznom kell.
– Várjon! És Milán Somogyi… nem találkozhatnának? Talán beszélhetnének még egyszer.
Eszter lassan megcsóválta a fejét.
– Minek bolygatni, ami már elmúlt? Nekem most már egészen más élet jutott.
– De megváltozott! Sokkal önállóbb lett!
– Őszintén örülök neki. Csak épp engem ez már nem érint.
Erzsébet halkan felsóhajtott.
– Értem. Csak… kár érte. Ritka az ilyen nő, mint maga.
– Akkor így alakult. – Eszter elmosolyodott. – Viszontlátásra, Erzsébet Németh.
Azzal otthagyta, és elindult a befektető felé. Új lehetőségek, táguló távlatok, friss kihívások – most már ez érdekelte igazán.
Erzsébet pedig ott maradt, és sokáig nézett utána. Talán életében először fogta fel igazán, hogy a pénz és a társadalmi rang nem jelent mindent. Az számít, ami belül van: az erő, a tartás és az önbizalom.
Eszter nem nézett vissza. Miért is tette volna? A múlt lezárult. Előtte pedig egy izgalmas, eseménydús élet állt, tele új sikerekkel és győzelmekkel.
És mindez egyetlen mondattal kezdődött: „Túl átlagos vagy a fiamhoz.” Milyen jó, hogy Erzsébet akkor kimondta ezt. Különben Eszter sosem ismerte volna meg a saját valódi lehetőségeit.
Néha a legfájóbb pofonok indítják el a legszebb átalakulásokat. És ezért még az ellenségeinknek is érdemes köszönetet mondani.