Eszter Takács megigazította a zakóját, és belépett a hotel konferenciatermébe. A mellkasán lógó kitűzőn ez állt: „Eszter Takács, projektmenedzser”. Körülötte elegáns öltönyös emberek sürögtek-forogtak – a budapesti IT-konferencia gyakorlatilag mindenkit idevonzott, aki számított az üzleti életben.
– Eszter! – szólalt meg valahonnan egy ismerős hang. A szomszéd osztályról László Fenyő integetett felé. – Hogy állsz a prezentációval?
– Rendben. Egy óra múlva én jövök.
– Találkozunk utána. Sok sikert!
Eszter bólintott, és elindult a számára fenntartott hely felé. Két év leforgása alatt gyökeresen megváltozott minden. Megkapta az álommelót, vett egy új lakást, lett egy autója, tavaly nyáron pedig Olaszországban nyaralt. A legfontosabb mégis az volt, hogy először életében valóban kedvelte azt az embert, akit a tükörben látott.
– Elnézést, meg tudná mondani, hol van a regisztráció? – szólalt meg jobb felől egy női hang.
Eszter odafordult – és szó szerint ledermedt. Erzsébet Németh. Ugyanaz a katonás frizura, ugyanaz a fölényes pillantás, csak a ráncok szaporodtak meg az arca körül.
– Ott, annál a pulznál – mutatta Eszter az irányt.
Erzsébet Németh jobban szemügyre vette, a homlokán halvány ránc jelent meg.
– Elnézést, de… nem találkoztunk már valahol?
– Lehet, hogy igen.
– Nagyon emlékeztet valakire… Bár, nem, ez kizárt.
Eszter hallgatott. Volt benne némi sajátos élvezet, ahogy figyelte: az egykori anyósa láthatóan próbálja összerakni a képet, ki is áll előtte.
– Jézusom! – csapta össze a kezét Erzsébet Németh. – Hát maga az! Eszter! De hogy… hogy lehetséges…?
– Jó napot kívánok, Erzsébet Németh.
– Rá se ismertem! Teljesen megváltozott!
Hát, azon igazán nincs mit csodálkozni. A valaha olcsó ruhába bújtatott, szürke kis háttérfigura helyén most egy magabiztos nő állt, minőségi kosztümben. Karcsú alkat, profi smink, feszes tartás.
– És… maga mit keres itt? – kérdezte Erzsébet Németh, rosszul leplezve a megdöbbenését.
– Dolgozom. És ön?
– Én… a fiam most már az IT-szférában mozog, megkért, hogy nézzek itt körül egy kicsit. De maga… milyen minőségben van itt?
– Projektmenedzser vagyok a TechSolutionsnél. Ma tartok egy előadást.
Erzsébet Németh párszor sűrűn pislogott.
– Előadást? Maga?
– Mi ebben a meglepő?
A csend hosszan elnyúlt kettejük között. Eszter tisztán látta, ahogy a nő fejében kattognak a fogaskerekek: az új információ sehogy sem illeszkedett a régi képbe.
– Csak hát… két éve maga még egészen…
– Más voltam. Igen, tisztában vagyok vele.
– És hogy… mikor volt ideje mindezt…?
– Az ember talál rá időt, ha tudja, mit akar.
A teremben fokozatosan elhalkult a moraj: kezdődött az első szekció. Eszter az órájára pillantott.
– Elnézést, készülnöm kell.
– Várjon csak! – ragadta meg a zakóujját Erzsébet Németh. – És Milán Somogyi… tartják a kapcsolatot?
– Nem. Minek?
– Még mindig nőtlen. Nem találja az „igazit”, sehogy sem bukkan megfelelő lányra.
Eszter elmosolyodott.
– Lehet, hogy túl magasra tette a lécet.
Erzsébet Németh arca elvörösödött. A megjegyzés telibe talált.
– Akkor én… talán elhamarkodottan ítélkeztem annak idején.
– Talán.
– Egészen más ember lett… Hihetetlen! Mintha kicserélték volna.
– Ugyanaz vagyok. Csak végre volt lehetőségem kibontakozni.
Ekkor a konferencia egyik szervezője lépett oda Eszterhez.
– Eszter Takács, tíz perc múlva ön következik. Készen áll?
– Természetesen.
A férfi továbbment. Erzsébet Németh szó szerint tátott szájjal nézett Eszterre.
– Eszter Takács? Magát magázták az imént?
– Furcsa, igaz? – Eszter halványan elmosolyodott. – Mennem kell, vár rám a közönség.