Eszter Takács az asztalnál ült, és minden erejével igyekezett úgy fogni a villát, hogy ne lássák, mennyire remeg a keze. A saláta rég kihűlt a tányérján, de hozzá sem nyúlt. Vele szemben, mint egy díszes trónon, Erzsébet Németh ült: kimért, tekintélyt sugárzó tartással, makulátlan frizurával és jeges, vizslató tekintettel. Milán Somogyi hallgatott, csak idegesen forgatta ujja közt a villáját.
– Nos, Eszter Takács, meséljen magáról – szólalt meg végül az anyósjelölt olyan hangon, mint egy szigorú tanár vizsgán.
– Én… a könyvelésen dolgozom. Egy technikumot végeztem. Szeretek olvasni – hebegte Eszter, majd elakadt. Istenem, ez most tényleg ennyire ostobán hangzott?
– Értem. És a szülei mivel foglalkoznak?
– Anyukám eladó, apukám szerelő egy gyárban.
Erzsébet Németh elismerően bólintott, mintha ezzel végre kézhez kapta volna a már régen felállított diagnózisához szükséges utolsó leletet is. Milán megrándult:
– Anya, ennek most mi köze…
– Csend. Én most a hölggyel beszélek.
Eszter összegyűrte a szalvétát a markában. Tényleg ennyire reménytelen? Pedig annyira készült! Új ruhát vett, három órát bíbelődött a hajával, és napok óta mondatokat gyakorolt a tükör előtt.
– Van valamilyen hobbija? Beszél idegen nyelveket?
– Angolul egy kicsit… Iskolában tanultam.
– Sportolni szokott?
– Nem… nem igazán…
Minden válasz egyre nyomorultabban csengett. Eszter érezte, ahogy az arca lángba borul. Erzsébet Németh pedig olyan szánalommal nézte, amely sokkal kegyetlenebb volt bármiféle nyílt lenézésnél.
– Milán, kísérd ki a vendégünket. Aztán beszélnünk kell.
– Anya!
– Nem kívánok vitát.
Eszter felállt, a lába mintha elfelejtett volna engedelmeskedni. A folyosón Milán halkan motyogott valami bocsánatkérést, de a szavak leperegtek róla. Miközben sietve magára rángatta a kabátját, egyetlen gondolat lüktetett benne: csak érjek már haza.
– Majd hívlak – ígérte a fiú.
Eszter azonban már ott, az előszobában tudta, hogy ez a hívás soha nem fog megérkezni.
Kint szitált az eső. A járdán lépkedve újra és újra lejátszotta magában az egész vacsorát. Talán mesélnie kellett volna a számítógépes tanfolyamról? Vagy nagyobbat kellett volna mondania, és egyetemet emlegetni? Ugyan, úgyis átlátott volna rajta.
A telefon három napon át néma maradt. Eszter a lakásban ide-oda járkált, mentegető szcenáriókat gyártott. Lehet, hogy Milán beteg? Vagy hatalmas hajtás van a munkahelyén? Mélyen belül azonban pontosan tudta, miről van szó.
A negyedik napon végül üzenet érkezett:
„Ne haragudj. Anyu szerint nem illünk össze. Nem akarom őt bántani.”
Eszter vagy tízszer egymás után elolvasta az SMS-t. „Nem illünk össze.” Vagyis: ő nem elég jó. Nem elég okos, nem elég szép, nem elég művelt. Egyszerűen mindenből kevés.
Ledőlt a kanapéra, és végigsírta az estét. Másnap reggel azonban felkelt, odament a tükörhöz, és hosszan nézte a saját arcát. Átlagos vonások, átlagos alkat, átlagos mindennapok. Szürke egér, szürke családból, szürke munkahellyel.
„Ön túlságosan közönséges a fiamhoz” – ezt a mondatot Erzsébet Németh sosem ejtette ki, de Eszter mégis kristálytisztán hallotta. És hirtelen úgy érezte: igaza van.
– Rendben – mondta halkan a tükörképének. – Nézzük meg, mennyire vagyok közönséges.
Elővett egy kis füzetet, leült, és listát kezdett írni. Angol nyelv – rendesen megtanulni. Testmozgás – beiratkozni egy edzőterembe. Munka – keresni valami jobbat. Külső – kialakítani egy saját stílust. Tanulás – talán mégsem késő egy főiskolához vagy egyetemhez?
A végére két teljes oldal telt meg pontokkal. Eszter végigpillantott rajta, aztán elmosolyodott. Kicsit keserűen, de határozottan.
Köszönöm, Erzsébet Németh, gondolta. Magától valószínűleg soha nem mozdultam volna ki ebből a szürke egérlyukból.