Lilla minden erejével bizonyítani akart – leginkább annak a rejtélyes Mónikának, aki a sötétből figyelte és ítélte meg.
A lakás levegője megfagyott körülötte. Nem beszélt, alig adott hangot magáról; hangtalanul suhant egyik helyiségből a másikba, és még a parketta halk reccsenése is szemrehányásként visszhangzott utána. A producerek megérezték a repedést a páncélján, és a következő fordulót még kegyetlenebbre szabták.
A téma címe ez lett: „Az emlékek íze”.
A feladatot én fogalmaztam meg: olyan ételt kellett alkotniuk, amely visszaviszi őket gyermekkoruk legboldogabb napjához.
Amikor Lilla meghallotta, felnevetett – de a hangja éles volt, nem vidám.
– Micsoda szentimentalizmus! Könnyfakasztó történeteket akarnak. Én nem fogok érzelmi cirkuszt rendezni. Majd megmutatom, mi az igazi művészet.
Elhatározta, hogy „szétszedi” a vattacukor ízét. Izomaltból készített volna egy áttetsző felhőt, eperaromával, belül folyékony citromkrémmel.
– Amikor szétpattan, robbanásszerű élmény lesz – magyarázta csillogó szemmel.
Hallgattam, és pontosan tudtam, hogy ismét mellékvágányra fut. Nem érzést akart előhívni, hanem képletet rekonstruálni. Nem egy emléket keresett, hanem laboratóriumi pontosságot.
A forgatás napján különös nyugalom ült rajtam. Az ő „felhője” technikailag kifogástalan lett: áttetsző, könnyed, szinte lebegő. Lilla diadalmas arccal lépett a zsűri elé.
Márk és Réka lelkesedtek. A látvány lenyűgözte őket.
Aztán elém került a tányér.
Meg sem kóstoltam.
– Vigyék el – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrően.
Lilla elsápadt.
– A feladat világos volt – folytattam. – Olyan íz, amely visszarepít valahová. Az ön alkotása nem visz sehova. Ez csupán látványosság. Ismét csinos burkot kaptunk, belső tartalom nélkül. Talán azért, mert nincsenek valódi emlékei. Vagy mert szégyelli őket. A technikái mögé bújik, mint pajzs mögé, attól félve, hogy trükkök nélkül észrevétlen marad.
Úgy állt ott, mintha villám csapta volna meg. A magabiztossága hajszálrepedésekkel tört meg, akár az üveg.
– Maga… ezt nem teheti… – suttogta.
– Jogom van értékelni, amit elénk tett – feleltem tárgyilagosan. – De itt valójában semmit sem kaptunk. Édes levegőt szolgált fel. Nulla pont.
Az ítélet végérvényes volt.
Gergő a kulisszák mögül rohant hozzá. Lilla zokogva temette arcát a vállába.
Otthon este robbanásig feszült a hangulat.
– Tönkre akar tenni! – kiáltotta. – Az a boszorkány az erkélyről! Folyton belém mar, pontosan tudja, hová üssön!
Hirtelen elhallgatott, és rám nézett. A tekintetében bizonytalanság villant.
– Maga… mindig ilyen higgadt, Mónika. Élvezi, amikor megaláznak?
Felnéztem rá.
– Nem az bánt, ha valaki hibázik – válaszoltam csendesen. – Az zavar, amikor saját magát csapja be. És utána másokat is megpróbál.
Hosszú másodpercekig nézett rám. Abban a pillanatban láttam, hogy valami összekapcsolódik benne. Az én szavaim és a zsűriben ülő Mónikáé. Két külön hang, ugyanazzal az igazsággal.
Attól a naptól kezdve Lilla megváltozott. Mintha árnyékká fakult volna. Kutatni kezdett. A dolgozószobámban elmozdított könyveket találtam, a számítógépén keresési előzményeket. Válaszokat akart. De a névtelenségemet szigorú szerződés védte; nem hagytam nyomot.
Nem sokkal a döntő előtt tanúja lettem egy jelenetnek. Gergő friss, illatos barna kenyeret hozott haza – igazi, ropogós héjú cipót.
Lilla arca elfehéredett.
– Tüntesd el! – tört ki belőle. – Megmondtam, hogy ezt a… ezt a szemetet ne hozd ide!
Kitépte a kezéből, és undorral a szemetesbe hajította, mintha valami fertőző dolgot érintett volna.
Aznap este a szobájából kiszűrődő suttogást hallottam telefonon:
– Anya, kértelek, ne emlegesd! Soha! Nem eszem többé fekete kenyeret, és te se egyél! Megengedhetjük magunknak a rendes ételt!
A mozaikdarabok a helyükre csúsztak.
A finálé előtt beszéltem Zsolttal.
– Van egy ötletem a záró adásra – mondtam neki. – Olyan, ami felrobbantja a nézettséget.
– Figyelek, titokzatos hölgyem – vigyorgott.
– A téma: „Csupasz igazság”. Három egyszerű alapanyag. Semmi trükk, semmi füst. És a végén kilépek az árnyékból.
Zsolt félrenyelte a kávét.
– Komolyan gondolod? Tíz éve rejtőzöl.
– Tíz év elég volt – feleltem nyugodtan. – Itt az ideje lezárni.
Ő megkapja a műsort, amiről álmodott. Én pedig végre pontot tehetek a történet végére – a döntő estéjén.