A haja, amelyet korábban többnyire egyszerű kontyba csavart, most lágy hullámokban omlott alá a vállára, fényesen, gondosan formázva. A nyakát egy smaragdkövekkel kirakott, finoman megmunkált, régi ékszer díszítette – olyan darab, amelyet László biztosan nem vásárolt neki soha. Zoltán közelebb hajolt hozzá, és halkan mondott valamit a fülébe.
Eszter felnevetett. Nem visszafogottan, nem udvariasságból, hanem felszabadultan, tisztán csengő hangon, fejét hátravetve. Lászlóban nyilallt a felismerés: ezt a nevetést már nagyon régóta nem hallotta. Talán évek óta.
– László… hát ez a feleséged! – suttogta döbbenten Nóra, akinek az arca szinte elsápadt.
– A volt feleségem – javította ki gépiesen. A válás gondolata eddig még csak meg sem fordult a fejében; neki kényelmes volt az addigi felállás.
– Volt? Erről egy szót sem szóltál! Mit keres itt? És ki az a férfi mellette?
László nem felelt. A gyomrában jeges bizonyosság ült meg: ez nem a véletlen műve. Ez tudatosan felépített jelenet. Eszter tisztában volt vele, hogy ő is ott lesz. Tudott Nóráról. Tudott mindenről. És ez az este nem csupán egy operaelőadás volt, hanem egy néma üzenet:
„Láttam, mit játszol. És én döntöttem a végéről.”
A szünetben Eszter – mintha az est ünnepelt díszvendége lenne – lesétált a főcsarnokba. László szinte önkéntelenül indult utána, mintha valami láthatatlan erő húzná. Látta, ahogy Eszter könnyed természetességgel elegyedik szóba elegáns, tekintélyt sugárzó emberekkel.
A társaság figyelmesen hallgatta, mosolyogtak, reagáltak minden szavára. Zoltán kissé mögötte állt. Nem tolakodott előtérbe, nem próbálta átvenni az irányítást – puszta jelenléte mégis biztos támaszt adott, mint egy csendes, rendíthetetlen háttér.
László végül odalépett hozzájuk. Eszter megfordult. Az arcán nem tükröződött harag, sem sértettség. Még lenézés sem. Csupán hűvös távolságtartás – olyan jeges közöny, amely súlyosabb volt bármilyen indulatos kifakadástól.
– Igen? – kérdezte udvarias, szinte idegen hangon. – Segíthetek?
– Beszélnünk kell – préselte ki magából László.
– Miről pontosan? – kérdezett vissza enyhén felvont szemöldökkel.
– Erről az egészről! Amit itt művelsz! Ez a… színjáték!
– Színjáték? – ismételte meg halkan. – Mi épp az operát élvezzük a párommal. Erre gondolsz? Vagy esetleg a szoprán áriájáról szeretnél eszmét cserélni?
– Tudod jól, mire célzok! – csuklott meg a hangja. A körülöttük állók kíváncsian feléjük pillantottak.
– Nem, László. Fogalmam sincs – felelte nyugodtan, de a szavai élesek voltak, mint a penge. – Ha üzleti ügyben keresel, fordulj az ügyvédemhez. Három nappal ezelőtt elküldtem minden szükséges iratot és elérhetőséget. Bár sejtem, hogy – a szokásodhoz híven – most sem néztél utána.
– Az ügyvédedhez? – ismételte értetlenül.
– Igen. A válási dokumentumok készen állnak. A vagyon megosztása a házassági szerződés alapján történik – annak a szerződésnek az alapján, amelyhez annak idején te ragaszkodtál, biztosra véve a saját fölényedet. A külvárosi ház az enyém marad.
Rövid szünetet tartott, majd folytatta:
– A hitelt évekkel ezelőtt visszafizettem a nagymamám után örökölt pénzből. Így jogilag semmilyen követelésed nincs rá. Az autó, amit annyira szeretsz? Az is az én nevemen van. Apám ajándéka volt a tizedik évfordulónkra. Talán ez elkerülte a figyelmedet.
László úgy érezte, mintha elfogyna körülötte a levegő. A csarnok fényei elmosódni látszottak.
– Ezt nem teheted meg! Ez az én otthonom! Az én életem!
– De igen – válaszolta higgadtan. – És már megtettem. Amíg te a saját kényelmes világodat építgetted, én csendben megteremtettem a függetlenségemet.
Ekkor Zoltán lépett mellé, alig hallhatóan. Gyengéden megérintette Eszter karját.
– Minden rendben? – kérdezte, Lászlóra egy pillantást sem vetve.
– Teljesen – mosolygott rá Eszter. Az arca felderült, amikor hozzá fordult. – Ez az úr már épp távozni készül.
László nem tudott mit mondani. Csak állt, és nézte, ahogy Eszter elsétál Zoltán oldalán – bele egy olyan életbe, amely ragyogó és zárt volt előtte. Egy olyan világba, ahol számára már mellékszerep sem jutott.
Két hét telt el kínzó lassúsággal. László az ügyvédi iroda steril, üvegfalú tárgyalójában ült. A modern berendezés hideg racionalitása kíméletlenül tükrözte új helyzetét. Előtte a dosszié, benne az iratokkal. Minden egyes oldal egy-egy tükör volt, amelyben saját elbizakodottsága, közönye és apró árulásai köszöntek vissza.
A végén ott feküdt egy közjegyző által hitelesített nyilatkozat. Tizenhat éves fiuk, Gábor aláírásával. A fiú egyértelműen kijelentette, hogy az édesanyjával kíván élni.
Aznap éjjel László nem talált nyugalmat. Végül elhajtott a házhoz, amely már nem az övé volt. A konyha ablakán keresztül meleg, aranyló fény szűrődött ki. Esztert látta odabent, amint nyugodt mozdulatokkal kever valamit egy lábasban.
Az asztalnál Gábor ült, a telefonját nézte, ajkán halvány mosollyal – olyannal, amit az apja irányába már hónapok óta nem mutatott. A ház békésnek, rendezettnek tűnt. Valahogy teljesnek. Olyannak, amilyenné akkor vált, amikor ő kikerült belőle.
Gondolkodás nélkül megnyomta a csengőt. Az ajtót Gábor nyitotta ki. Az arcán nem látszott meglepetés, sem lelkesedés. Csak udvarias távolságtartás.
– Szia, apa.
– Szia, fiam. Bejöhetek? – kérdezte László, és a hangja akaratlanul is megremegett.