— És most?
— Most meg nem tudja elfogadni, hogy nélküle is megvagyok — vont vállat Anna Szalai. — Hogy nélküle is boldog tudok lenni.
— Tényleg az vagy? — kérdezte hosszan fürkészve a barátnőjét Katalin Fenyő.
Anna elhallgatott. Ez a három hónap egyáltalán nem volt sétagalopp. Az új munkahely teljes erőbedobást követelt. Az új városhoz hozzá kellett szoknia. Volt, hogy gyötörte a magány, máskor elbizonytalanodott. De volt valami egészen más is: az érzés, hogy végre a saját életét éli.
— Igen — szólalt meg végül. — A magam módján boldog vagyok.
Megint megszólalt a telefon. A kijelzőn József Varga neve villant fel.
— Felveszed? — kérdezte Katalin.
Anna a képernyőre nézett, aztán határozott mozdulattal a piros gombra nyomott.
— Nem. Ma biztosan nem.
— És mikor?
— Nem tudom — elmosolyodott. — Lehet, hogy soha. Vagy majd egyszer, ha tényleg lesz miért. De az biztos, hogy nem azért, mert nélkülem nem bír talpra állni.
Katalin bólintott.
— Tudod, nagyon megváltoztál.
— Előnyödre?
— Egyértelműen — Katalin felállt. — Erősebb lettél. Határozottabb.
Anna az ablak felé fordult, a felhőkkel borított szegedi égre nézett.
— Csak annyi történt, hogy végre eldöntöttem: az életem az enyém. Nem a férjemé, nem Ágnes Hegedűsé, nem a főnökömé. Az enyém.
A telefon ismét megrezdült. Üzenet József Vargától: „Találtam munkát. Igazi munkát. Nem miattad, magam miatt. Remélem, büszke vagy rám.”
Anna elmosolyodott, és válasz nélkül félretette a telefont. Talán egyszer eljön az idő, amikor újra beengedi őt az életébe. De nem mentőövként, amit kétségbeesetten szorongat. Hanem egyenrangúként. Ha a férfi valaha tényleg felnő oda.
Most azonban… Most ott volt az a másik élet. A sajátja. Az, amit a saját erejéből rakott össze.
*
Egy évvel később Anna a szegedi rakparton állt. A szél belekapott a hajába, a napfény táncolt a víz felszínén. A város, amely valaha idegennek tűnt, időközben otthonná szelídült.
— Gyönyörű, nem? — szólalt meg mögötte egy ismerős hang.
Anna hátrafordult. Néhány lépésnyire tőle ott állt József Varga. De ez már nem az a régi József volt: karcsúbb, összeszedettebb, sugárzott belőle a belső tartás.
— Nagyon megváltoztál — jegyezte meg.
— Te is — mosolygott rá a férfi. — Jól áll neked ez a… szabadság.
Egy darabig némán nézték a vizet.
— Miért jöttél ide? — kérdezte végül Anna.
— Látni akartalak — felelte egyszerűen. — Biztos akartam lenni benne, hogy jól vagy.
— Nagyon is jól — bólintott Anna. — És te?
— Nálam is alakulnak a dolgok — József zsebre vágta a kezét. — Elhelyezkedtem egy IT-cégnél. Kiderült, hogy mégiscsak értek valamihez.
— És Ágnes Hegedűs? — kérdezte Anna, nem tudva megálljt parancsolni a kíváncsiságának.
— Anyu… — József elmosolyodott, inkább önironikusan. — Most már csak hetente egyszer hív, nem napi háromszor. Elmagyaráztam neki, hogy szükségem van levegőre.
— És ezt csak úgy elfogadta?
— Nem egyik pillanatról a másikra — vont vállat. — De nem nagyon volt választása. Vagy így, vagy nem veszem fel többé.
Megint csend telepedett közéjük. Rengeteg kimondatlan mondat lógott a levegőben, mégis valahogy mindketten érezték: most már nem fontos mindenről beszélni.
— Nem firtatod, miért jöttem igazából — szólalt meg egy idő után József.
— És miért? — fordult felé Anna.
— Állást ajánlottak — mondta, és a szemébe nézett. — Itt, Szegeden. Jó állást. Úgy döntöttem, elfogadom.
Anna megfeszült egy pillanatra.
— Ha azt gondolod, hogy mi ketten…
— Nem — rázta a fejét. — Nem várom el, hogy megint együtt legyünk. Csak szeretném… nem is tudom… néha találkozni veled. Mint barátok.
Anna eltöprengett. Egy évvel korábban gondolkodás nélkül nemet mondott volna. De most… Most már érezte magában az erőt ahhoz, hogy ne féljen attól, ami mögöttük van.
— Talán — mondta végül. — Idővel.
József bólintott.
— Értem. És… köszönöm.
— Mit?
— Hogy elmentél — halványan, szomorkásan elmosolyodott. — Ha maradsz, soha az életben nem kényszerülök rá, hogy felnőjek.
Anna nem válaszolt. A vízre nézett, a lassan elúszó hajókra, az emberekre, akik sietve mentek el mellette a saját dolgaik után. A városra, amely az új otthonává vált.
— Mennem kell — pillantott az órájára. — Ügyféllel van találkozóm.
— Persze — lépett hátrébb József. — Talán még összefutunk. Valamikor.
— Lehet — bólintott Anna. — Egyszer.
Elindult, érezte magán a férfi tekintetét. De hosszú idő óta először nem érződött ebben a nézésben se kétségbeesés, se könyörgés. Csak tisztelet. Tisztelet a döntése iránt. Az út iránt, amit választott. Az élete iránt, amit felépített.
A zsebében megrezdült a telefon. Üzenet Katalintól: „Van egy új, hatalmas projektünk! Készen állsz art directornak lenni?”
Anna mosolyogva pötyögte be a választ: „Jobban már nem is lehetnék kész.”
A Tisza felől érkező szél összekuszálta a haját, előtte pedig ott terült el a lehetőségekkel teli város. Az ő városa. Az ő esélyei. Az ő élete.