– De kislányom, hát nem lehetne inkább beszélgetnetek? Az életben bármi előfordulhat…
– Mam, mi *öt évig* „beszélgettünk” – Anna Szalai érezte, ahogy gombóc szorul a torkába. – Minden egyes nap hazamentem, és elmondtam: „József Varga, nem keresnél végre valami munkát?” Ő meg mindig azt felelte: „Önmagamat keresem, ez most a legfontosabb.” És ez így ment öt éven át.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Megértelek – szólalt meg végül Mária Kertész. – Csak… teljesen biztos vagy benne?
– Igen, mam. Teljesen.
Amikor letették, Brigitta Horváth kutatóan végigmérte a barátnőjét.
– Mikor indulsz?
– Egy hét múlva – felelte Anna Szalai, és kiitta a kávéját. – Amint lezárom a lakás adásvételét.
– Tudod – mosolyodott el Brigitta Horváth –, kicsit irigyellek is. Nem sok embernek van bátorsága felforgatni az egész életét.
– Én csak elfáradtam – vont vállat Anna Szalai. – Belefáradtam abba, hogy egy felnőtt férfi mellett dadus szerepét játsszam.
Aznap este visszament a bérelt lakásba, ahol ideiglenesen meghúzta magát. A telefonja kijelzőjén huszonhét nem fogadott hívás villogott József Vargától, és tizenhárom Ágnes Hegedűstől. Lehalkította a készüléket, majd egy pohár borral az ablak mellé ült.
Furcsa módon nem is annyira fájdalmat érzett, inkább valami ürességet. Öt együtt töltött év úgy ért a végéhez, hogy nem volt se nagy jelenet, se dráma, csak egy halk, nyugodt felismerés: így már nem lehet tovább élni.
A csengő éles hangja összerezzentette. Az ajtóban József Varga állt, ziláltan, kivörösödött szemmel.
– Hogy találtál meg? – kérdezte Anna Szalai, és nem nagyon igyekezett beengedni.
– Brigitta Horváth mondta meg a címet – toporgott idegesen. – Bejöhetek?
Egy pillanatig habozott, aztán félreállt az ajtóból.
– Öt perced van.
József Varga belépett, tanácstalanul megállt a szoba közepén, mintha nem tudná, hova üljön, mit kezdjen magával.
– Anna Szalai, rájöttem mindenre. Önző voltam. Találok munkát, megígérem!
– József Varga – sóhajtott fel fáradtan –, ez már nem csak a munkáról szól. Pontosabban: nem *csak* arról.
– Akkor miről? – lépett közelebb. – Mondd el, és jóváteszem!
– Arról, hogy nem férfiként viselkedsz, hanem egy nagy gyerekként – nézett a szemébe. – Aki az egyik anyjától egyszerűen átköltözött a másikhoz. Csakhogy én nem akarok az anyád lenni. A feleséged akartam lenni.
– Meg fogok változni! – megragadta a kezét. – Adj még egy esélyt!
– Túl késő – húzta ki gyengéden a kezét. – Aláírtam a szerződést Katalin Fenyővel. Egy hét múlva már Szegeden leszek.
– Szegeden? – elsápadt. – Elköltözöl?
– Igen. Elkezdem az új életemet.
József Varga lerogyott egy székre.
– És én? Velem mi lesz?
– Veled? – vont vállat Anna Szalai. – Felnőtt ember vagy. Majd megoldod.
– Nélküled? – hangjában őszinte döbbenet csengett.
– Nélkülem – bólintott. – Valahogy csak menni fog.
Egy darabig hallgatott, aztán újra ránézett.
– És ha veled mennék?
Anna Szalait teljesen váratlanul érte ez a fordulat.
– Tessék?
– Szegedre. Ha odaköltöznék veled? – a szemében felcsillant a remény. – Találnék ott munkát, esküszöm!
Anna Szalai lassan megrázta a fejét.
– Nem, József Varga. Egyedül megyek.
– De miért? – ugrott fel. – Mondtam, hogy mindent megértettem!
– Azért, mert már nem hiszek a szavaidnak – felelte egyszerűen. – Öt évig hallgattam az ígéreteidet. Öt éven át nem változott semmi.
– De most tényleg…
– Nem – emelte fel a kezét, hogy beléfojtsa a szót. – Tudod, mikor jöttem rá, hogy végképp vége? Amikor felhívtad Ágnes Hegedűst, hogy panaszkodj rám. Nem azért, hogy megoldjuk a gondot, nem kompromisszumot kerestél, hanem anyádnak sírtad el magad, ahogy mindig is tetted.
József Varga lehajtotta a fejét.
– Csak fogalmam sem volt, mit tegyek.
– Pontosan ez az – sóhajtott Anna Szalai. – Soha nem tudod, mit kezdj egy helyzettel. Mindig más döntsön helyetted: anyád, a feleséged, bárki – csak te ne.
Némán álltak egymással szemben, mintha köztük egy szakadék tátongott volna, amely minden pillanattal szélesebb lett.
– Szerettelek. Tényleg szerettelek – szólalt meg végül halkan.
– Tudom – mosolygott rá szomorúan. – De ez önmagában nem elég.
Miután az ajtó bezárult mögötte, Anna Szalai visszaült az ablakhoz. A város ott terült el előtte: fényes, zajos, lüktető, tele lehetőségekkel. Valahol odakint, az autók sodrásában húzódott meg a jövője. József Varga nélkül. Ágnes Hegedűs állandó szemrehányásai nélkül. Nélkülözve azt a kényszert, hogy mások alkalmatlanságának terhét cipelje.
Megrezdült a telefon – üzenet érkezett Katalin Fenyőtől: „Egy hét múlva már várlak. Megvan a lakás, pont olyan, amilyet szerettél volna. Szeged tárt karokkal fog fogadni!”
Anna Szalai elmosolyodott. Hosszú idő óta először azt érezte… *szabad*.
– Megint keresett – jegyezte meg Katalin Fenyő, miközben egy csésze kávét tett elé.
Három hónap telt el azóta, hogy Anna Szalai Szegedre költözött. Három hónap az új életből: munka egy designstúdiónál, friss albérlet, új arcok, új kapcsolatok.
– És mit mondtál neki? – kérdezte, miközben a tabletjén a terveket lapozgatta.
– Ugyanazt, mint mindig. Hogy elfoglalt vagy, és majd visszahívsz, ha lesz időd – ült le mellé Katalin Fenyő. – Nem gondolod, hogy ideje lenne végre beszélned vele? Minden héten hív.
Anna Szalai letette a tabletet.
– Tudod, mi a fura az egészben? Régen szinte soha nem keresett. Akkor sem, ha órákat késett. Akkor sem, ha összebalhéztunk. Mindig én voltam az, aki először hívta.