Ágnes Hegedűs elsápadt.
– József Varga, ezt nem tehetitek! Hiszen ez a ti kis családi fészekotok!
– Dehogynem – mosolygott rá Anna Szalai. – A házasságkötés előtt szerzett vagyon nem osztozik váláskor. Márpedig mi József Vargával hamarosan elválunk.
– Micsoda?! – kiáltottak fel egyszerre anya és fia.
– Már mindent eldöntöttem – tette le Anna a poharat az asztalra. – Holnap aláírom az adásvételit.
Kiment a konyhából, ott hagyva őket teljes döbbenetben. A hálóban előhúzott egy bőröndöt, és lassan, megfontoltan pakolni kezdett. Különös módon sem fájdalmat, sem sajnálatot nem érzett. Csak fáradtságot és… talán megkönnyebbülést.
Az ajtó kivágódott, és megjelent a küszöbön József Varga.
– Teljesen elment az eszed? – zavartnak, elveszettnek tűnt. – Hogy tudsz ilyen könnyen mindent tönkretenni?
– Könnyen? – emelte fel rá a tekintetét Anna a bőrönd fölül. – Öt éven át én tartottam a hátamon kettőnket. Öt éven át hallgattam, ahogy az anyád elmagyarázza, milyen pocsék feleség vagyok. Öt éven át vártam, hogy végre felnőj, és vállalj valami felelősséget.
– Én kerestem önmagam! – csattant fel. – Te is tudod, milyen fontos, hogy az ember a szívéhez közel álló munkát találjon!
– Tudom – bólintott Anna. – Csak éppen ennek nem kéne örökké tartania. Főleg úgy, hogy a feleséged közben két állásban gürcöl.
József lehuppant az ágy szélére.
– De miért pont most? Mi történt?
Anna összecipzározta a bőröndöt.
– Ma a főnököm szépen kifejtette, hogy egy nőnek nincs szüksége karrierre, ha van férje. És akkor jöttem rá, hogy nem akarok többé se az ő beosztottja lenni, se a te feleséged.
Az ajtóban felbukkant Ágnes Hegedűs.
– József Varga, ne alázkodj meg előtte! Ha el akar menni, hát menjen isten hírével! – vetette oda, majd Annára szegezte a tekintetét. – Csakhogy a lakást nem fogod eladni. A fiamnak is joga van hozzá!
Anna felnevetett, hátravetve a fejét.
– A házasság előtti lakás nem képezi a közös vagyont, úgyhogy tessék szépen befejezni az álmodozást az én ingatlanomról – nézett egyenesen a férje szemébe. – Ha gondoljátok, keresek nektek egy egyszobás albérletet. Költözzetek össze, ha már ilyen remek párost alkottok. Bár hát, Ágnes Hegedűsnek tudtommal van saját lakása.
József felpattant.
– Anna, várj már! Beszéljük meg! Megváltozom, esküszöm!
– Elkéstél – vette fel a bőröndöt. – Úgy nagyjából öt évvel…
Másnap Anna már egy kávézóban ült, szemben az üzletközponttal, ahol még tegnapig dolgozott. Vele szemben a régi osztálytársa, Brigitta Horváth.
– És most mi következik? – kavargatta a kávéját Brigitta. – Tényleg mindent otthagysz?
– Nem otthagyok. Újrakezdek – nézett ki az ablakon Anna. – Tudod, amikor közöltem József Vargával, hogy eladom a lakást, az első reakciója az volt, hogy rohanjon felhívni az anyukáját. Nem próbált velem beszélni, nem keresett megoldást – csak csörgött Mária Kertésznek.
Brigitta hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Soha nem értettem, mit látsz benne.
– Lehetőséget – húzta el a száját Anna. – Azt hittem, jó alapanyag, majd lesz belőle valami.
– Lett is: egy férfi, aki harminckét évesen az anyjához rohan telefonálni, amikor a felesége bejelenti, hogy válni akar – kortyolt a kávéjába Brigitta. – És te hová készülsz most?
– Szegedre – mosolyodott el Anna. – Emlékszel Katalin Fenyőre? Kinyitotta ott a saját lakberendező stúdióját. Hív magához.
– És te tényleg odamész? – kerekedett el Brigitta szeme. – És mi lesz a…
– Mi lesz a „de hát”? – vágott közbe Anna. – Mi tartana itt? A munkahely, ahol közlik velem, hogy egy nő dolga otthon ülni? A férj, aki öt év alatt képtelen volt kitalálni, mihez kezdjen magával? Vagy az anyósa, aki szerint kötelességem volna fényesre suvickolni a drága fiacskája lábnyomát is?
Brigitta elhallgatott egy pillanatra, aztán óvatosan kérdezte:
– Nem félsz? Mégiscsak új város, új munka…
– De, félek – ismerte be Anna. – Csakhogy tudod, mitől rettegek jobban? Attól, hogy tíz év múlva felébredek, és rájövök, hogy semmi sem változott. Hogy ugyanúgy cipelem a hátamon a gyerekes férjemet, és továbbra is tűrnöm kell az anyósomat, aki szerint nem vagyok méltó a kisfiához.
Ekkor megszólalt Anna telefonja. A kijelzőn József Varga neve villant fel.
– Nem veszed fel? – kérdezte Brigitta.
Anna megrázta a fejét.
– Nem. Itt az ideje, hogy hozzászokjon.
A telefon elhallgatott, de azonnal újra csörögni kezdett. Ezúttal Ágnes Hegedűs hívta.
– Már az anyósa is bevetette magát – jegyezte meg Anna, miközben elutasította a hívást. – Valószínűleg el szeretné magyarázni, milyen hálátlan dög vagyok.
– Nem gondolod, hogy megpróbálhatják megtámadni az eladást? – hajolt közelebb Brigitta. – Végül is házasok vagytok…
– Nem tudják – felelte határozottan Anna. – Már egy hónapja jártam ügyvédnél. A lakás a házasság előtt került a nevemre, minden papír rendben van.
Harmadszor is megszólalt a telefon. Most Mária Kertész neve jelent meg a kijelzőn.
– Ezt felveszem – emelte a füléhez Anna. – Igen, anya?
– Anna Szalai, mi történik? – anyja hangja feszült, aggódó volt. – Az imént hívott Ágnes Hegedűs, és üvöltözve magyarázta, hogy te utcára teszed őket!
– Nem teszem őket utcára, anya – sóhajtott Anna. – Béreltettem nekik egy lakást. Az első hónapot ki is fizettem. Aztán majd megoldják maguk. Végül is Ágnes Hegedűs is él valahol, ott is csak elférnek valahogy…