Az ajtó olyan erővel csapódott be, hogy az előszobafalról lerepült egy bekeretezett fénykép. Az üveg a padlón tört szét, apró szilánkokra hullott.
– Teljesen begolyóztál? – József Varga felpattant a kanapéról, ahol már fél órája gépiesen kapcsolgatta a tévécsatornákat.
Anna Szalai az előszobában állt, lerúgta a cipőjét. Az arcán az a különös, kemény elszánás ült, ami csak akkor jelenik meg valakin, amikor már mindent eldöntött magában. A földre zuhant fotóra – az öt éve készült esküvői képükre – még csak egy pillantást sem vetett.
– Hívott az ingatlanos. A vevő elfogadta az áramat, amit mondtam – ment el a férje mellett, mintha ott se lenne. – Holnap aláírom a papírokat.
– Miféle vevő az istenért? – József Varga elkapta a könyökét. – Mégis miről beszélsz?
– A lakásról. Az én lakásomról – külön nyomatékkal ejtette ki: „az én”, és kirántotta a karját a szorításból. – A lakásról, amit a szüleimtől kaptam még az esküvő előtt.
József Varga mozdulatlanná dermedve állt a nappali közepén, ebben a szobában, amelyet együtt rendeztek be, közösen válogatták a legapróbb részleteket is. Öt év közös múlt. Öt év ebben a tizenötödik emeleti kétszobásban, ahonnan ráláttak a folyóra.
– És hová készülsz? – elcsuklott a hangja.
– Nem én. Ti. Te meg anyukád – nézett most már egyenesen a szemébe Anna Szalai. – Kivettem nektek egy barátságos kis garzont. Az első hónapot kifizettem, onnantól majd boldogultok magatok. A legjobb az egészben pedig, hogy az ablak közvetlenül a szemétlerakóra néz – lesz miről beszélgetnetek odalent…
Négy órával korábban Anna Szalai a főnöke irodájában ült. Károly Farkas, egy testes, ötvenes évei végén járó férfi már bő fél órája magyarázta, miért „teljesen lehetetlen” jelenleg emelni a fizetését.
– Érted, Anna Szalai, válság van. Mindenki meghúzza a nadrágszíjat – tárta szét a karját, miközben aranyórájának fényes karkötője megcsillant a reggeli napfényben.
Anna a férfi vadonatúj olasz cipőjét nézte, aztán a falon lógó fotót, amelyen egy törökországi jachton pózol, és belül valami lassan felfordult. Három éve cipeli a fél osztály munkáját a hátán, mindig ő ér be elsőnek, és utolsóként megy haza. Mindezt miért is?
– Károly Farkas, nekem lakáshitelem van – füllentette, pedig a lakás tisztán az ő tulajdona volt, minden teher nélkül. – Látnom kellene, mire számíthatok hosszabb távon.
– Hosszabb táv, perspektívák… – hátradőlt a székben. – Nem inkább az lenne a megoldás, ha rendesen férjhez mennél? Hogy a férjed tartson el. Bár… ha jól tudom, te már férjnél vagy?
Anna összeharapta a fogát. Öt éve ment hozzá József Vargához, akkor még ambiciózus, ígéretes programozónak hitte, aki előtt komoly karrier áll. Mostanra alkalmi megbízásokból tengődött, a napjai nagy részét pedig azzal töltötte, hogy a kanapén „önmagát kereste”. Erről a főnökének semmi kedve nem volt beszámolni.
– Rendben, köszönöm az őszinteséget – állt fel higgadtan. – Akkor lenne itt egy másik papír.
– Milyen papír? – kapta fel a fejét Károly Farkas.
– A felmondásom. Közös megegyezés nélkül, saját kérésre.
Amikor kilépett az irodaházból, a telefonja szinte felrobbant a hívásoktól. Károly Farkas, a kollégák, s végül Mária Kertész.
– Anna Szalai, jól vagy? – anyja aggódó hangja szűrődött át a vonalon.
– Persze, Mária Kertész. Remekül – sétált az utcán, és mélyen beszívta a szabadság ízét hozó levegőt. – Felmondtam.
A vonal túlsó végén hosszú csend állt be.
– És most mi lesz? – kérdezte aztán óvatosan Mária Kertész.
– Hogy mi lesz? – Anna egy ékszerbolt kirakatánál torpant meg. – Eladom a lakást, aztán elmegyek innen.
– És József Varga?
– Mi legyen vele? – húzta félmosolyra a száját Anna. – Felnőtt férfi. Megoldja. Anyjával együtt…
Amikor az ingatlanossal való egyeztetés után hazaért, József Varga a konyhában ült. Anyja, Ágnes Hegedűs a tűzhelynél szorgoskodott, és serényen kavargatott valamit egy fazékban.
– Na, csak hazavetődött – mérte végig a menyét a nő egy pillantással. – Azt hittük, még vacsorára se méltóztatsz betérni.
– Jó estét, Ágnes Hegedűs – tette le a kulcsokat az előszobaszekrényre Anna. – Mi szél hozta? Úgy rémlett, csak hétvégére tervezték az érkezést.
– Nem látogathatom meg a kisfiamat? – húzta össze az ajkát az asszony. – Lefogyott. Látszik, hogy nem etetik rendesen.
József Varga bűnbánó mosollyal nézett Annára:
– Anyu aggódott.
– Hogyne aggódtam volna! – fordult vissza a tűzhelyhez Ágnes Hegedűs. – Ha a feleség egész nap sehol, nem törődik a férjével, akkor hogy ne aggódjon az ember?
Anna kinyitotta a hűtőt, kivett egy üveg ásványvizet. Öt év. Öt éve megy ez a műsor. Hétről hétre. Hónapról hónapra. Egy véget nem érő verseny, hogy ki gondoskodik jobban a drága József Vargáról.
– Tudja, hogy dolgozom – kortyolt a vízből. – Illetve… dolgoztam. Ma felmondtam.
József Varga félrenyelt a teájával:
– Micsoda?!
– Felmondtam – ismételte nyugodtan. – És eldöntöttem még valamit.
Ágnes Hegedűs letette a merőkanalat.
– Mégis mit?
– Eladom a lakást.
Olyan súlyos csönd szakadt rájuk, hogy hallani lehetett, ahogy a rosszul elzárt csapból egyenletes ütemben csöpög a víz.
– De… hogy érted ezt? – József Varga anyjára, majd a feleségére pillantott kapkodva. – Hiszen ez az otthonunk. Öt éve itt élünk.
– Igen, ti itt éltek – támaszkodott meg a konyhapulton Anna. – Az én lakásomban. Amit még a házasság előtt kaptam. És amit jogom van eladni.