Késő ősz volt, a járdákat már vastagon borították a lehullott levelek, a levegőben pedig hűvös, csípős párásság ült. Réka az ablaknál állt kisvárosi lakásában, és azon tűnődött, mikor fordult ekkorát az élete. A szakmájában elismert ingatlanközvetítőnek számított, az üzlet jól ment, mégis úgy érezte, hogy a magánélete romokban hever. A szüleivel régóta nem találta a közös hangot, és ahogy közeledett a negyvenhez, egyre nyomasztóbbá vált számára az egyedüllét. Munkába temetkezett, kollégákkal vette körül magát, de az esti csendben rendre rátört az üresség.
Nemrég elhatározta, hogy változtat ezen. Fogalma sem volt azonban arról, hogy a döntése milyen lavinát indít majd el.
– Tévedsz, anya, nem az én nyakamon vannak a hitelek! Fizesse az, aki belekezdett! Elegem van abból, hogy mások az én pénzemen élnek!
– Más pénzén? Így beszélsz velünk? – hőkölt hátra az apja. – Ha hátat fordítasz, többé ne számíts családra!
– Gondolkodjon már, hölgyem! – hasított bele egy türelmetlen férfihang a pénztár előtti sorból. – Mindenki látja, hogy nincs fedezet, maga meg csak állítgatja a kártyát!
Réka összerezzent. A goromba fiatalembernek sajnos igaza volt: harminckilenc évesen valóban nagynéni volt, és a bankszámláján tényleg nem maradt elég pénz a bevásárlás kifizetésére. Pedig előző nap még közel negyvenezer forint volt rajta.
– Igen, mi vettük le! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően az édesanyja, Anikó. – Csak nem sajnálod az unokaöcsédtől? Márknak kellett az iskolakezdéshez!
– Neked se gyereked, se macskád. Mire költenéd? Készen kapsz mindent!
Réka keserűen felsóhajtott. „Készen kap mindent” – micsoda túlzás! Fizetése nagy részét, nagyjából százezer forintot havonta odaadott a szüleinek, és ehhez jöttek még a jutalékai. Jó szakember volt, keményen dolgozott minden forintért.
Természetesnek tartotta, hogy segít a családján. De ami most történt, már túlment minden határon. Ez nem támogatás volt, hanem visszaélés.
Igazából magát hibáztathatta. Miért is adta meg az anyjának a bankkártyája PIN-kódját? Mire gondolt? Teljes őrültség volt.
Mégis megtette. Szerető, jóhiszemű lányként hitt abban, hogy a szülei sosem élnének vissza a bizalmával. Csak egy kisebb összeget akartak felvenni – legalábbis ezt mondták. „Hiszen egy család vagyunk” – győzködték.
Sokan tettek volna a helyében ugyanígy. Aztán egyszer csak beindult a lejtő. Egyre gyakrabban nyúltak a számlájához, mindig akadt sürgős indok, váratlan kiadás, halaszthatatlan szükség. És mire Réka észbe kapott, már nem az volt a kérdés, hogy ő segít-e, hanem az, hogyan történhetett meg, hogy végül őt kezdték kijátszani, miközben mindvégig azt hitte, csak jót tesz.