— Ők… — Gyula Budai végigpásztázta tekintetével az egykori feleségét. — Ő a nagymamád, ő pedig a dédnagynénéd.
— Nem ő a nagymamám! — vágta rá kapásból Máté Veres, és szorosan megkapaszkodott Katalin Molnár kezében. — Nekem csak egy nagymamám van, Szilvia Fazekas!
Jéggé fagyott csend ereszkedett a nappalira. A levegő szinte vibrált a feszültségtől.
— Máté, menj apával a szobádba — szólalt meg halkan, de rendíthetetlenül Katalin Molnár. — Játszatok egy kicsit… Mindjárt megyek én is.
— De anya…
— Kérlek — simított végig a haján. — Most fontos dolgokról beszélnek a felnőttek.
A kisfiú még egyszer végigmérte a két ismeretlen nőt, aztán kelletlenül, Máté Veres kezét fogva elindult a gyerekszoba felé. Az ajtó csukódása tompán visszhangzott.
A nappaliban négyen maradtak. Katalin Molnár megnyúlt arccal fordult szembe az anyósával.
— Hallotta, Jelena Pavlovna. Még a saját unokája sem ismeri el magát nagymamának.
— Ez mind a te műved… — préselte ki magából Erika Jakab. — Elfordítottad tőlem a fiamat… az unokámat…
— Nem — vágott közbe nyugodtan, már-már fáradt hangon Katalin Molnár. — Ezt maga intézte el. Lépésről lépésre, évek alatt. Most csak szembesül vele, hogy mindez visszajutott magához.
— Ez aljasság! Zsarolás! — csattant fel Erika Jakab, de a hangjában már nem volt igazi erő, inkább hisztérikus remegés. — Beperellek titeket mind! A rendőrséghez megyek!
— Menjen nyugodtan — vette át a szót higgadtan Anna Bíró, és két ujjal megemelte a dossziét. — Csak előbb írja alá a megállapodást. Itt van benne minden, jogász készítette. A végrendelet másolatát is csatoljuk, ha szükséges.
— Én nem írok alá semmit!
— Akkor holnap reggel beadjuk a keresetet a bíróságra — mondta ki szárazon Katalin Molnár. — A közokirat-hamisításért is, meg az örökség elsikkasztásáért. És mellékeljük a gyógyszerész vallomását, a tabletták csomagolásáról készült szakértői jelentést… meg mindent, amit összegyűjtöttem.
— Te… te beteg vagy… — Erika Jakab hangja elcsuklott. — Hogy volt képes… éveken át gyűjteni mindezt ellenem?
— Úgy hívják: önvédelem — felelte halkan Katalin Molnár. — Önnek hatalom volt a kezében, pénz, kapcsolatok. Nekem csak az maradt, hogy jegyezzek meg mindent, és félretegyem. Arra az esetre, ha egyszer túl messzire menne.
— Ez igaz — szólalt meg most először István Dunai, aki eddig némán figyelte a jelenetet. — Én akkoriban láttam, mi történik, de gyáva voltam. Nem álltam ki Katalin mellett. Most viszont kiállok. Ha per lesz, tanúskodom. Mindenről.
— Maga is? — fordult felé hitetlenkedve Erika Jakab. — Húsz évig együtt éltünk! Hogy teheti ezt velem?
— Te tetted magaddal — felelte csöndesen a férfi. — Amikor rám kényszerítetted, hogy hallgassak. Amikor elvetted a nővéred részét. Amikor majdnem tönkretetted az unokám életét, mielőtt egyáltalán megszületett volna. Most csak utolértek a következmények.
Erika Jakab idegesen a táskájába túrt, majd előkapott egy szemüveget, remegő kézzel az orrára tette.
— Mutasd azt a papírt — mordult Anna Bíróra.
Anna átnyújtotta neki a mappát. Erika Jakab gyors, kapkodó mozdulatokkal végigfutotta a sorokat, néhol megtorpant, aztán tovább lapozott.
— Itt az áll… — hangja megingott. — Hogy önként lemondok minden jogomról, hogy bármilyen formában kapcsolatba lépjek az unokámmal… személyesen, telefonon, interneten… hogy nem lépek vele kapcsolatba iskola, óvoda, harmadik személy útján sem…
— Pontosan — bólintott Katalin Molnár. — Nem akarom, hogy akár egy tanár, akár egy edző a maga üzeneteit adja át neki. Nem akarom, hogy az életébe belépjen, ha már egyszer ilyen áron. Maga miatt hónapokig rettegtem, hogy elveszítem őt. Ezt nem felejtem el.
— És ez… — Erika Jakab a szöveg másik részére bökött. — „Kötelezem magam, hogy hat hónapon belül kifizetem Anna Bíró részére a hét és fél millió Ft-ot, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresével számolt kamatokkal együtt…”
— Ez a minimum — jegyezte meg higgadtan Anna Bíró. — Éveken át forgattad azt a pénzt a saját vállalkozásodban. A hozamából is éltél. Ideje visszaadni, ami nem a tied.
— Ha megpróbálja kijátszani a határidőt, vagy nem fizet — tette hozzá Gyula Budai —, akkor én magam kísérem el Annát az ügyvédhez. Nem lesz esélyed elsiklani a felelősség alól.
Erika Jakab lehunyta a szemét. Néhány másodpercig csak a szaggatott lélegzetvételét lehetett hallani.
— Ha most aláírom… látom még valaha Mátét? — kérdezte végül egészen halkan.
— Ha aláírja, és mindent kifizet, amit ígér — válaszolt Katalin Molnár kis szünet után —, akkor majd egyszer, ha Máté felnő, maga döntheti el, beengedi-e az életébe. Én nem fogom megtiltani neki, hogy levegőt vegyen. De soha többé nem fogja magát az ő életébe erőszakolni. Ez az egy biztos.
— És ha nem írom alá? — emelte rá a tekintetét Erika Jakab.
— Akkor a bíróság dönt — mondta ki Katalin lassan, tagoltan. — De azt ott már nem maga irányítja. Ott nem lehet kicsikarni semmit fenyegetéssel. És a jegyzőkönyvek, a vallomások, a szakértői jelentések… azok ott maradnak, örökre.
Hosszú, súlyos csönd ereszkedett a szobára. Az óra kattogása hirtelen túl hangosnak tűnt.
Végül Erika Jakab levette a szemüvegét, letörölte a páráját, majd visszatette.
— Van toll? — kérdezte rekedten.
Anna Bíró hangtalan sóhajjal nyúlt a táskájába, elővett egy fekete golyóstollat, és az asztalra tette. Erika Jakab ujjai még mindig reszkettek, amikor a nevét odakanyarította a lap aljára.
— Kettő példányban — jegyezte meg szárazon Anna. — Az egyiket még egyszer írja alá, legyen szíves.
Amikor az utolsó vonás is a papíron volt, Katalin Molnár óvatosan maga felé húzta a dossziét, végigfutotta a sorokat, meggyőződött róla, hogy minden a helyén van, majd becsukta.
— Köszönöm — zárta le a beszélgetést. — Most pedig kérem, hogy menjenek el. Fárasztó volt ez a reggel mindannyiunknak.
— Legalább… legalább elbúcsúzhatok a fiamtól? — kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Erika Jakab.
— Máté dolgozik — felelte Katalin higgadtan. — Nem fogom kirángatni a megbeszéléséről, hogy újabb jelenetet rendezzen. Ha szeretne neki írni egy levelet, elküldheti a régi e-mail címére. Majd eldönti, elolvassa-e.
Erika Jakab ajka megremegett, mintha mondani akarna még valamit, de végül csak némán bólintott. Lassan felállt, felvette a kabátját. Anna Bíró is felkelt, táskáját a vállára akasztotta.
— Menjünk, Léna — mondta csendesen. — A többit majd az ügyvédnél tisztázzuk.
A két nő hangtalanul távozott. Az ajtó becsukódott, és a lakásban egyszerre lett furcsán könnyű a levegő.
Katalin Molnár pár másodpercig mozdulatlanul állt, aztán egyszerre, mintha elvágták volna, leült a kanapéra. Végigfutott rajta a késleltetett remegés.
Gyula Budai odalépett hozzá.
— Vége — mondta halkan. — Megcsináltad.
— Nem én — rázta meg a fejét Katalin. — Mi. Mindannyian. Maga nélkül hozzá sem foghattam volna.
Ebben a pillanatban berohant a gyerekszobából Máté Veres.
— Anya! Elmentek azok a csúnya nénik? — kérdezte tágra nyílt szemmel.
Katalin magához ölelte.
— El — suttogta a hajába. — És nem jönnek vissza.
Odakint, az utcán, Erika Jakab megállt egy pillanatra, a ház falának támaszkodva. A kezében szorongatott táska pántja mély nyomot hagyott az ujjain, de észre sem vette.
Életében először döbbent rá igazán: amit elveszített, azt már semmilyen pénzért nem fogja tudni visszavásárolni.