— Apa? — kérdezte szinte suttogva, mintha nem hinne a fülének. — Te beszélsz apámmal?
— Időnként igen — bólintott Katalin Molnár. — Hívogatjuk egymást. Nem gyakran, de rendszeresen. Ő mesélt Annáról, és arról, hogyan trükközött el az anyád az örökséggel.
— És… mit mondott még? — Máté Veres nehézkesen leült, mintha kirántották volna a lábai alól a talajt.
— Hogy a húga már évek óta próbálja visszaszerezni a rá eső részt. Perelni nem mer, fél az anyádtól, aztán megszokta, hogy így él. — Katalin vállat vont. — De amikor felhívtam, és elmagyaráztam, hogy miről van szó… egyáltalán nem kellett győzködnöm. Egyből igent mondott.
— Szegény… — Máté a hajába túrt. — Anyám még a saját testvérét is képes volt így… Meglepődnöm se lenne szabad.
— Holnap mindenki megkapja, ami jár — mondta halkan Katalin. — Te pedig végre látni fogod, ki is a „drága édesanyád” valójában.
Másnap tíz előtt pár perccel a csengő élesen felvisított. Katalin az ajtóhoz lépett, mély levegőt vett, és kinyitotta.
Kint egy alacsony, vékony, kissé megtört tartású nő állt, egyszerű kabátban, kezében kopott bőrönddel. Tekintete bizonytalanul siklott Katalinról Mátéra.
— Jó napot… Én vagyok Anna Bíró — szólalt meg óvatosan. — Itt lakik… a nővérem?
— Jó napot, jöjjön be — Katalin félreállt. — Igen, ma itt lesz.
— Máté… — a nő tétován közelebb lépett a fiához. — Te vagy az… Micsoda férfi lett belőled…
Máté kissé megilletődve átölelte.
— Jó napot, Anna néni.
Nem sokkal később újabb csengetés. Ezúttal Katalin már nem húzta az időt: határozott mozdulattal tárta ki az ajtót.
A küszöbön Szilvia Fazekas állt: kifogástalan kosztüm, tökéletes frizura, arcán az a jéghideg, lekezelő mosoly, amit Katalin túlságosan is jól ismert.
— Csak öt percem van — vágta oda belépés közben. — Mondd, mit akarsz, és fejezzük be.
A következő pillanatban észrevette a nappaliban ülő asszonyt. A mosoly azonnal lefagyott az arcáról.
— Anna?! Mit keresel itt?
— Ugyanezt kérdezhetném tőled — válaszolta halkan, de meglepően határozottan Anna Bíró. — Engem Katalin hívott. A jogos örökségemről lesz ma szó. Emlékszel még arra?
Szilvia szeme összeszűkült.
— Te fogalmad sincs, mibe avatkozol bele — fordult Katalinhoz. — Családi ügyekbe beleártani magad… ez veszélyes játék.
— Épp ellenkezőleg, mostantól minden tiszta lesz — felelte nyugodtan Katalin. — Kávét valaki?
Senki nem válaszolt.
— Rendben. Akkor kezdjük — leült az asztalhoz, és a két nőre nézett. — Szilvia, maga megpróbálta elrabolni a fiamat az óvodából. Megbélyegzett, zsarolt, el akarta vetetni velem a gyereket, éveken át megalázott. Most pedig a kapcsolatait bevetve lefokoztatta a fiát a munkahelyén. Cserébe én sem fogok finomkodni.
— Nem… — kezdte Máté tehetetlen gesztussal.
— De, most már igen — vágott közbe Katalin. — Nincs visszaút.
Szilvia ajkába harapott.
— Tehát zsarolni akarsz azokkal a nyamvadt üzenetekkel? Gondolod, hogy egy-két kiforgatott mondat miatt összedől a cégem?
— Nem egy-kettő, hanem egy komplett levelezés és több tucat hívásfelvétel — javította ki Katalin. — Amiből világosan kiderül, hogyan beszélt az unokájáról, rólam, sőt a saját fiáról is. És ehhez jön még Anna ügye — bólintott a csendben ülő nő felé. — Húsz évvel ezelőtt ön, Szilvia, elsikkasztotta az apjuk hagyatékának egy részét. A húga részét.
Anna lassan felemelte a fejét.
— Apa végrendeletében egyenlő arányban osztotta szét a vagyonát közöttünk — szólalt meg. — Nekem azt mondtad, tartozások vannak, pereskedés, semmit sem lehet még kiadni. Aztán eltűntél. Én meg… elhittem.
— Ezt nem tudod bizonyítani — csattant fel Szilvia. — Minden papír nálam van!
— De másolatok is készültek — szúrta közbe halkan Katalin. — A közjegyzőnél. Aki, mellesleg, már emlékszik az esetre. És amikor arra vetemedik valaki, hogy az unokája életére törjön, sokan hajlandók lesznek segíteni az igazságnak napvilágra kerülni.
A szoba csendjét szinte tapintani lehetett. Kint valahol gyerekek nevetése hallatszott, mintha egy párhuzamos, békésebb világból szűrődne át.
— Mit akarsz tőlem? — kérdezte végül Szilvia fáradtan, mintha egyik pillanatról a másikra megöregedett volna.
— Kettő dolgot — sorolta Katalin. — Először: soha, semmilyen formában nem közeledik többé a fiamhoz az én beleegyezésem nélkül. Nincs óvoda, nincs iskola, semmilyen „véletlen” találkozás. Másodszor: haladéktalanul rendezi Anna felé az örökségi tartozását. Tiszta, átlátható szerződésekkel, ügyvéd jelenlétében.
— És ha nemet mondok? — Szilvia tekintete kemény lett, de már nem volt benne az a régi, megingathatatlan magabiztosság.
— Akkor a teljes anyagot nyilvánosságra hozom — válaszolt Katalin higgadtan. — Az összes üzenetét, a hívások felvételeit, és minden dokumentumot az örökségről. Újságok, közösségi média, fogyasztóvédelmi fórumok. Lépésről lépésre, amíg az utolsó ügyfele is értesül róla, ki vezeti azt az ékszerhálózatot, ahol vásárolnak.
Hosszú, kínos szünet következett. Végül Anna törte meg.
— Szilvia… Én nem akarok bosszút — szólalt meg halkan. — Csak azt, ami jogosan az enyém. És azt, hogy a fiad gyerekét hagyd békén. Ők semmit nem tettek ellened.
Szilvia lehajtotta a fejét. Amikor újra felnézett, a tekintete kemény volt, de már nem haragos, inkább beletörődött.
— Rendben — préselte ki. — Elintézem az örökségi papírokat. És… nem megyek többet az óvodába. De a fiamat nem tilthatod el tőlem.
— A fiád felnőtt ember — válaszolta csendesen Katalin. — Ő maga dönt, milyen kapcsolatot akar tartani magával.
Máté összerezzent, de nem szólt közbe.
— A részleteket ügydíjas ügyvéd előtt rögzítjük — tette hozzá Katalin. — Nem bízom magában annyira, hogy szóbeli ígéretre hagyatkozzak.
Szilvia felállt.
— Gyűlöllek — mondta halkan, de már minden él nélkül. — Mindkettőtöket.
— Én már rég túl vagyok ezen — felelte Katalin. — Holnap felhívom az ügyvédet. Maga pedig gondolkodjon el rajta, mennyibe kerülne magának egy botrány. Pénzben, hírnévben, egészségben.
Az ajtó becsukódott mögötte. A lakásban nehéz, sűrű csend maradt.
Anna bizonytalanul Katalinra nézett.
— Nem tudom, hogyan köszönhetném meg… — motyogta.
— Majd akkor, ha a számláján látja az összeget — próbált mosolyogni Katalin. — Addig még sok a munka.
Máté felállt, odalépett a feleségéhez, és gyengéden magához vonta.
— Fogalmam sem volt… — suttogta. — Se rólad, se anyáról, se Annáról… Mintha most látnék először tisztán.
Katalin a mellkasának döntötte a homlokát.
— Most legalább végre minden a felszínre került — mondta halkan. — A többi már rajtad múlik. És rajtunk.
A gyerekszobából ebben a pillanatban halk neszezés hallatszott. Máté kisfia félálomban kidugta a fejét.
— Anya… apa… miért kiabált valaki?
— Semmi baj, kincsem — lépett oda hozzá Katalin. — Csak arról beszélgettünk, hogy mostantól minden rendben lesz.
És először hosszú idő óta valóban úgy érezte, hogy nem hazudik.